Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2006-06-19
Álmodban csendben mellém bújtál, felejthetetlen volt leheleted.
Talán kedvesen meg is cirógattál, s éreztem mellemen kezed.
Kacsintva karcolataid, bőrömbe égetted viaszod,
S sosem, sosem felejtem el a pillanatban feltűnődött arcod.
Csontjaidból lassan kinyűttek a szárnyak, S ez kissé felkavar,
Halandó lettél ismét, és én nem tudom, leszel-e még újra fiatal.
Öreg idők ódon partján napozott a délceg tél,
Szemeiben megcsillant a finom, puha, nyári dér.
Koslatott a vég vitéz baljós, rengő útján,
Csizmájának széle időzött a végtelenség karján.
Elmúlt a vágy, a közöny lett úrrá testemen,
Nem vagyok már szép és hamvas, ráncok nőttek kezemen.
S lehet-e örök, ami soha sem volt?
Vagy csak a vékony kések kavarják a port?
A válaszok nincsenek, nem voltak, nem is lesznek,
S az emberek mindig azt teszik majd, amit eddig tettek.
Újult erővel a kések élét legyőzöm,
Ha eremet vágják, akkor sem rejtőzöm.
Ha ostor csattan fogam szíjain, fájdalom nem árt,
Akár mosolyogva, nyitott karral várom én a halált.
De tudd meg Te hitetlen, Te örök nyughatatlan,
Nem fogom hagyni, hogy vér csorduljon szakadatlan.
Mert kezem a végig szorítja kezed,
S azt onnan kitépni soha nem lehet.
Van örök szerelem.
|
