Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Mont Blanc
SZÓ, AMI SZÓ
Ágai Ágnes
Nagyon egyszerûen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylõ, megtalált szavak,
lesikált, erõs tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetõk.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szûkölködõ korunkban.
versek
Jánosházy GYörgy
Holt emlék csak
Megsárgult, régi kép: valamikor
száz éve, csend és béke elfelejtett
korában készült, az idő s a por
megszívta, de elbűvöli a lelket
a glaszékesztyű, fodros és habos
muszlinruha, matrózblúzos kamaszlány,
az óraláncos, szalmakalapos,
szivaros úr, selyemmellényes arszlán,
és valami… aminek neve sincs,
de széppé tette azt az életet,
mert több, mint minden dollár, bármi kincs;
vénektől még hallottunk róla hajdan,
de semmivé lett egy gonosz viharban.
Holt emlék csak. Örökre elveszett.
Tüzes a nyár…
Tüzes a nyár: a Nap pokoli lángja
vörösre perzsel, bőrödet lehántja,
eltölt a hőség, mint vipera-méreg,
felforrósítja agyad és a véred.
Ifjabb szívvel örömünk telne benne:
kalandra csábít, csókra, szerelemre –
de rég elhagytak már a nyári vágyak:
szép őszt kívánunk csak, nyugalmas ágyat.
Az ősz lágyan mosolygó, lanyha Napja
lelkünket langyos fénnyel simogatja,
és elbódít kertek fáradt varázsa.
Az őszi erdő arany lombot érlel,
és búcsúzó fákról hulló levéllel
felkészülünk mi is az indulásra.
Mikor a színek kifakulnak…
Leolvad már a mennybolt tiszta kékje,
és lecsurog mélán az ablakon;
nyűtt, piszkos takaró terül az égre,
s a szűk utcára is, ahol lakom.
A színek elmosódnak, kifakul
az élveteg virágok tarka szirma,
a világ szürke unalomba fúl,
egy felhő mintha szürke könnyet sírna.
Elhalt a színek nyári muzsikája,
a város csöndes, puszta és komor.
Pállott utcákon még ki kóborol?
Redves házak közt terjengő homályba’
az éj bujkáló népe oldalog:
szerelmesek, kéjnők és tolvajok.
Csend van a kertben
Emlékszel még, hányféle madarat
láttunk sétálni hajdan reggelente
a nedves fűben, ablakunk alatt,
s hogy csupa dal volt a napkelte csendje?
Emlékszel, holdas éjszakákon át
hallgattuk mint mesés holdfényszonátát,
ahogy száz hangon tündérnász dalát
fújták a csalogányok és poszáták?
Hová tűntek a szárnyas trubadúrok?
Elnémultak lelkünkben is a húrok.
Csend van a kertben, a Kozmosz kihalt.
Világ igaz Bírája, tűrheted,
hogy ellopják sunyi kísértetek
a lélek legdrágább kincsét, a dalt?
Gyűlnek az álmok
Gyűlnek szemem mélyén az álmok,
olykor már nappal is lekoppan,
és míg tűnődve ülök, állok,
bent szunditok egyet titokban.
Gyöngéd szellemkarok lehúznak
homályos, zöld folyófenékre,
köröttem lusta árnyak úsznak,
és elborít a csend, a béke,
eltölti, elzsibbasztja lelkem.
Rég túl a mennyen és a poklon,
az álomban hazára leltem,
sötétjében vagyok csak otthon;
szunyókálok – s egy őszi reggel
a csillagokban ébredek fel.
Mi jöhet még!
Elteltek a napok, kalandok, éjek,
elteltek fények, felhők és szelek.
Mi jöhet még? Mit várjak, mit reméljek?
Színét vesztette vágy és képzelet.
Romlott világ nyüzsög ma körülöttem,
melyhez régóta nincs többé közöm,
csak tengek benne, kábán, elesetten.
Dermedt a szív, elhalt a vágy s öröm.
Hová lett az értelmes, emberibb lét,
amelyre felkészültem gyermekésszel?
Bedőlt hazugság volt, széljárta fészer.
De éjjel néha felidézem ismét.
E földön már soha fel nem találom –
megadja tán egy túlvilági álom.
Talán egy verssor…
Mint tépett fellegek, gyűlnek fölöttem
az emlékké foszlott évtizedek,
fantomtestükből eső sem pereg,
csak terpeszkednek renyhén, szélütötten.
Virág nyílik még itt-ott, mint mikor
káprázó szemmel a világra jöttem,
de benzingőz fakítja s lomha por,
elvész a Szép a vegyipari ködben.
Marad-e valami egy emberöltő
múltán e lelkét vesztett, durva korban
abból, mit lelkéből adott a költő?
Egy árva vers, vagy egy sora talán
hegyormok közt, vagy elzárt völgyzugolyban
magányos, vén remete asztalán.
A Nirvána álma
Álom: tengerszem hátán ringatózom
vén bárka mélyén elterülve. Hűs
szellő cirógat, az égbolt derűs.
Betölti álmos agyamat az ózon,
és hangtalanul kiszorít belőle
bánatot, gondot és emlékeket:
homokvár romjaként mind szétpereg
a zöld habokba, szélbe, levegőbe;
jó béke van most minden idegemben,
érzéketlen vagyok és vágytalan,
és elfelejtem lassan önmagam.
Oly jó így, behunyt szemmel elterülve,
belehajózni egy névtelen űrbe,
elveszni valahol a végtelenben.
Álarcban
Hommage à Ensor
Álarcot hordunk kis gyerekkorunktól,
álarcban megyünk át az életen:
mögötte rejlik a düh és az undor,
a pimasz gőg és sanda félelem,
mögötte van a gyávaság, a szégyen,
sok nemtelen, gyarló vágy és mesés
hazugságok névtelenek nevében,
a bosszúvágy és aljas cselvetés.
Álarc fedi a lelkünk és az arcunk,
azt, amit tettünk, és amit akartunk,
azt, ami bennünk hitvány és hamis.
Már hozzánk nőtt az álarc, oly erősen,
hogy le nem mossa rólunk az eső sem,
magunkkal visszük még a sírba is.
Elégia az őstengerről
Bús életünk mesés bölcsője, tenger:
tebenned nőtt fel rusnya és idétlen,
legősibb ősünk, messzi ősidőkben,
mikor nem szennyezett be még az ember;
innen mászott kalandvágyón a földre,
sok milliónyi éve, kacska lábán,
és lett belőle végül Mister Ádám,
hogy a világot hatalmába törje.
Mért nem maradt habjaid közt örökre?
Ha durva lábát nem teszi a rögre,
ma tisztább vagy, és bolygónk színe kék,
nem omlik annyi vér és könny a földön,
nincs AIDS, se adóhivatal, se börtön,
de több az erdő, fényesebb az ég.
Harmadik évezred
Csupaszok a hegyek, fogynak az erdők,
mert kell a hely, mind több és több az ember:
miniszterek, delnők, rablók, tekergők.
A hős erszényében dollár a rendjel.
Mind több a drog s a terror a világon,
az éhes száj, puffadt fekete gyermek;
mind kevesebb a békés, boldog álom.
Csoportszex váltja fel a szép szerelmet.
Mind több a gyár, a börtön, pusztaság,
az infarktus, a téboly és magány;
mind kevesebb a friss, virágos ág.
Áttöprengett, bús éjek hajnalán
eltölt a félelem, eltölt a bánat,
és sajnálom ártatlan unokámat.
Tavasz, ifjúság
Tegnap tavasz volt még, rügyek fakadtak,
és az utcákat langyos szél söpörte,
március új erőt adott a Napnak,
és zuhogott a fény a szomju földre.
Tegnap még reggel iskolába mentem,
tankönyvvel teli táska nyomta hátam,
vagy kamasz-vággyal az utcán csellengtem,
egy kislányt lestem vén ház ablakában.
Tegnap tavasz volt, ifjúság, öröm.
Ma úgy tengődöm, mint a sarkkörön,
jégcsapok lógnak az égről s szivemben.
A madarak se, térnek vissza többé.
Szétomlik minden nyúlós, ronda köddé,
s elmerülök a dermedt téli csendben.
Csak a pillanat…
Hogy múltba fordul másodperc alatt
friss élményünk! Még forró, eleven –
s egy pillanat multával nem marad
belőle, csak az emlék. Nincs jelen:
illúzió csak, és igeidő.
Mért is törjük magunkat oly csekély
öröm után, mely egy percig sem él,
s holnapra már hidegebb, mint a kő?
Mért is hazudik az emlékezet
sosem volt szép napokat, éveket,
üdvözítő, végetlen örömöt?
Az Idő hóhér-fogai között
nem lett belőle soha semmi más,
csak pőre vágy, keserves szomjazás.
Rideg a csók is
A fák aranyos zászlait lenyeste
november szutykos, fűrészélü kardja.
Lucskos foszlányaikat reggel-este
szeszélyes szelek seprüje kavarja.
Elköltöztek az angyalszárnyu gólyák,
üdülni déli tájak melegében.
Viharfelhők fekete lobogóját
látjuk most dermedt, ellenséges égen.
Rideg a csók is, elnémult az ének.
Hideg a város, mint egy holttetem.
Villanyra, gázra nem jut a szegénynek.
Szűk odújába menekül a hörcsög.
A parlagon hagyott, bús földeken
Nincsen más senki, csak egy bamba ördög.
Mint nesztelen kígyó…
Leszáll a Nap: a domb hátán ledobja
aranyszálas, bevérzett köntösét.
A tölgyes sűrűjéből lopakodva
előbujik az arctalan sötét;
mint nesztelen kígyó surran a házba,
lassanként megtelik vele szobánk,
pikkelyeit a bútorokra rázza,
meztelenül telepedik reánk,
befurakodik csöndes vacsoránkba,
a könyv lapjába, melyet olvasunk,
és fekete a lámpa árva lángja,
és ha kiserken, fekete a vérünk,
és fekete a szívünk és szavunk,
és reggelig éber halálban élünk.
A lelkem rád hagyom
Örök Természet, ezt a lelket
te adtad egykor, rád hagyom.
Nem csábította hír, vagyon,
a hatalommal sem enyelgett,
a földi jókból csak szemelget,
sosem kényeztették agyon.
Menjen útjára szabadon,
ha fáradt napjaim leteltek.
A nagyvilágban valahol
talál magának új lakást,
jobb énekest, valaki mást,
ki vígabban s szebben dalol,
zengőbb szavakkal, lelkesebben,
s visszhangot kelt fásult szivekben.
Csanád Béla: Születésnapodra
Mert nem csak magadnak születtél
Ünnep lett születésnapod
Kerestelek, mint őszidőben
didergő csillag a napot.
Nem tudtam, te is arra vártál
(állig begombolt egymagad),
hogy felfedezd a sivatagban
vándorló szomjas társakat.
Nem mondtad, alig mosolyogtál,
csak égig érő vágyaid
csapkodtak hűvösen, kimérten
őrizve szíved álmait.
Valamit mégis megtanultam
már akkor: születő világ
jövőt ígérő zálogát: a
féltő szeretet szigorát.
S hogy tenni kell, nem csak beszélni,
ha megtaláltad már a hit
ösvényeit, keresd az Isten
benned örvénylő fényeit
Bár tudhatnád...
"ímmár tulajdonságom vagy: jobban
vigyázok rád mint te önmagadra:
kor-rongálta tényedbe nem botlasz
bennem: ki néz téged lát valóban
ki igazán keres téged lel ott az
- lángod hűlt helyemen is lobogna"
Fodor Ákos: Idéző jelek c. köt
|
