Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Tükörkép
Furcsán érzem magam...
Történt valami amitől kiszakadt belőlem egy darab.
Hanyag, kellemetlen érzés zilál bennem,
Ordító oroszlánként járkál, s nem hagy nyugton lennem.
Lelkem, melyben a béka már csak egy régi emlék.
Ha lenne bennem fék, behúznám, és kiszállnék.
Vajon miért van ez? A „mitől” az nem kérdés…
De miért jön és honnan ez az idegesítő érzés?
Járkálva fel s alá, fáradt képem a vízben megmosom.
Jéghideg, frissítő víz folyik le arcomon.
Egy félelmetes szempár a víztükörből köszön vissza,
Mocskos arcomon (ami soha nem is volt tiszta)
A mély ráncok és a meggyötört arc jelzi közelgő végem,
Azért vagyok ily’ feszült, mert a végzetet érzem.
De nem! Nem bújhatok el annyi gyalázat után
Magam elé nézek mozdulatlan, s bután…
Lassan a tükörbe nézek, kezemet szorítom ökölbe
Beverem az üveget, de még látom magam egy töredezett körben.
Kérdezem magamtól hogy megint „miért”?
Pedig nem kell messze menni a válaszért.
Sokszor, ha valaki az érzését követi,
Mivel tökéletlen a szíve, az a halálba viheti.
Észre sem veszem mit teszek, vagyis.. csak nem fogom fel,
A lényeg hogy az önző vágyaimat érjem el.
„Leplezett gyalázat”. Röviden így jellemezhetem magam.
Már réges-rég megfeledkeztem a valóságról …
Élem az életem, úgy, hogy hazudok magamnak az igazságról.
De miééért? Ennyire önző és lázadó lennék?
Ez még kérdés…? Mennyi bizonyíték kell még?
Összezavarodott az elmém... de ez nem mentség,
Egekig érő a megszámolhatatlan vétség.
Nem hiszek; feladom; vagy máshoz fordulok mint egy áruló patkány,
Nézz szembe magaddal már!
Nem vagy állat! De lehet ember sem.
Az igazságot nem látja emberi szem.
Egy parányi jó maradt még bennem, dehogy ezt megleljem
Meg kellene fenyítenem testem és megtagadnom hazug lelkem.
A lelkiismeret széttép, marcangol az örökös gyalázat,
Mint egy tornádó egy kártyavárat,
Úgy fog elsöprődni a kéj, a bűnös vágy, mint a méreg a csatornába folyva,
Többé nem látja senki, többé nem lesz senki fogja.
A földre huppanva, erőtlenül elterülve,
Szellemileg kimerülve
Elgondolkodok hogy vajon „megéri”?
Megéri a szenvedés? Megéri az hogy élet rajtam a kedvét kiéli?
Mintha bábként ráncigálna kedvére egy színházba,
De a darab tragédia, nem dráma.
Már nem bírom sokáig, ahogy ez a démon uralkodik.
Az igazság miről árulkodik?
Csak egy múló pillanat lesz, ami most a jelen,
Könny és vér hullt csak ezen a helyen.
De felszívja a föld a sok bánatot, és kihajt egy fa,
Egy fa, aminek a tápláléka a rengeteg szenvedés, kitartás és a sok munka.
Gyümölcsét pedig kevesen szedhetik le.
Van aki beleőrül a várásba, van aki éhen hal és van aki inkább mérgező ételbe harap bele.
Hiába üvöltök a fájdalomtól, hiába fogom fejem
És könyörgök a halálért, mert a megmentés (látszólag) reménytelen.
Feladom mint mindig, felkelve,
Énekelek vidáman, és tovább megyek, elfeledve
Hogy a végzetem felé menetelek.
De egy részem ott marad a földön, térden,
S megállás nélkül csak a megmentésben reménykedem.
(részlet a Világ naplójából...)
|
