Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
x_jú.
Sárban fekszek, a fojtogató magánynak füstje rabul ejtett.
Boldogság, mint egy kincs, előlem miért rejtett?
Szürkeség körülöttem, hangtalan élettelen élet,
Éles síkoltások jelzik hogy ez egy halálos ítélet.
Remények emléke kitörlődött, csak a kín maradt,
Szívembe égetve a düh, irigység és harag.
Semmi sem vagyok; érzéketlen lelkem kiállt,
„Halált! A megváltó Halált”
Nem, nem bírok tovább menni egy lépést sem,
Hiába látom a csillagot fenn, én itt maradok örökké lenn.
Feladom. Mind hiába tettem meg azt a sok menetelést?
De nem bírom! Nem bírom kivárni a megmentést.
Annyiszor estem el, annyi mély sebből vérzek,
Nem is bírná ki emberi lélek.
Csak egy őrült, szellemileg megtépett,
Vagy egyszerűen egy gyáva féreg.
Igen… én is félek, rettegek.
Remélni valahogy már nem merek.
Térdre rogyok, feladni készülöm a reményt,
Mikor meglátok a mérgező füstben egy halvány fényt.
Mi lehet? Talán megint egy délibáb,
Nem. Akkor sem megyek tovább.
Keselyűk tépik majd szét a bánattól rothadó húsom,
A kínkeserves halált meg nem úszom.
Haldoklótestemet megvilágító pislákoló fény,
Már egy vakítóan szép tünemény.
Hirtelen minden félelem megszűnt.
Nem érzek többé lüktető kínt, se bűnt.
A hóhér sötétsége múlik, a hófehér fény körülvesz,
Védelmez, átölel, elnyel és magáévá tesz.
Érzem ahogy lyukacsos testemből kifolyik az évek alatt felszett méreg,
Érzem ahogy kiűzi végleg, a lelkemet átvilágító fények.
Tudtam, hogy ez az érzés más,
Más, mint a többi… többi hazug látomás.
Mellette többé nem félek, látja szívem minden sóhaját,
Megnyugtat az ölelése; elringat, mikor hallom az édes hangját.
|
