Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Truth – kórház
Mindennek a kezdete egy tavasz reggellel kezdődött. Aznap az vén postás bácsi a szokásos időpontban megérkezett a házunk elé. Titokban leskelődtem ki az ablakon. Egy hatalmas piros borítékot csúsztatott a postaládánkba. Izgatottan vártam hogy lassacskán elinduljon. Az idegességtől ugrálni kezdtem. „Menj már eeeel!” – bosszankodtam magamban. Mikor az öreg végre visszamászott a kétkerekűjére és elhajtott vadul, pizsamában futottam a postaládához, mintha egy életre–halálra folyó versenyfutáson vennék részt. Kidobáltam a számlákat, a reklámújságokat és az egyéb szemetet. Végre a kezemben volt. Örömugrásokkal beszökdeltem a szobámba, magamra csaptam az ajtót és lefeküdtem az ágyra. Nem mertem felbontani… Féltem mert nem tudom mit rejtett. De reménykedtem benne hogy az a végre várt jó hír. Órákig gondolkodtam, álmodoztam, kezemben a levéllel. „Végre teljesült az álom”. Mikor felébredtem képzelődéseimből, rájöttem hogy végre ki kellene nyitni már. Remegni kezdett a kezem oly annyira hogy majdnem kirepült a kezeim közül. Felszakítottam és kirántva elkezdtem hadarni az francos írást: „ Örömmel értesítjük hogy felvételt nyert ….. Üdvözlettel: Truth Állami Szülészeti Kórház ”. Fülig ért a szám, akkorát mosolyogtam és sikítozva rohantam körbe-körbe a házban. Szüleimet sikerült felébreszteni. Kócos fejű édesapám totyogva jött ki a hálószobából hogy megnézze mi ez a lárma. Pont felé szaladtam így a nyákba ugrottam, arcon csókoltam és a fülébe ordibáltam: -
-Apuuuu sikerüült!
Édesapám akkor még nem tudta miről volt szó.
-Mi sikerült kicsim? – dörmögött anyu még az ágyból.
-Anyu, képzeld felvettek a kórházba! – ujjongtam.
Hétfőn kezdhettem is, de még csak szombat volt. Nem bírtam aludni. Annyira izgultam hogy végre annyi fáradságos idő után, végre azt tehetem amit mindig is akartam. Segíteni másokon. Főleg a pici babákkal szerettem volna gyógyítani, foglalkozni velük. El sem tudtam képzelni hogy mi vár rám. Pedig már huszonnégy éves múlottam és még mindig fogalmam sem volt hogyan alakul az életem. Úgy gondoltam hogy ez a munka lesz valaminek a kezdete. Így is lett. Teljesen megváltozott az életem azóta…
Korán reggel kellett kelnem, mivel vidéken lakunk, a kórház pedig a városban volt. Mindennap reggel fél ötkor keltem. Izgatottan egy nagy táskával vártam a buszt ami a kórházhoz közelre vitt. Egy órás út után hatra be is értem. Olyan volt belül a kórház mint egy palota. Magas mennyezet, ékes szobrok, díszes-hímes oszlopok. A portástól megérdeklődtem hol találom az igazgatóságot. A portás egy nyomott arcú öregember volt, olyan volt mint egy buldog. Ezért én csak Bul bácsinak szólítottam. „Balra a folyosó végén”, mondta a portás. Sötét folyóson végig menve furcsa zajokat hallottam az irodákból. De az én figyelmem a folyosó végén a bal oldali ajtóra koncentrálódott. Egy halvány sárga fény világított ki a szobából. Egy szemüveges ráncos asszony ült bent papírokat nézegetett.
-Jó reggelt kívánok.
- Magának is kisasszony. Mi járatban?
- Smith Charlotte vagyok és ezt a levelet kaptam önöktől. – ijedten kezébe nyomta a piros borítékomat.
Olvasgatta és közben a szemöldökét vonogatta. Vártam már hogy megszólaljon… már lassan úsztam az izzadságban.
- Ohh igen. Miért nem ezzel kezdte? Szólok a főnővérnek és kezdhet is. Majd ő meg mondja mi a dolga.
A főnővér egy kövér goromba nőszemély volt. Leültetett egy székbe és mondta hogy várjam meg. Ezek után bement egy szobába. Teltek a percek. Unalmamba az ablakon kinézelődtem. A parkolóban pocakos nők és a férjük igyekeztek a bejárathoz. Megmosolyodtam. Nagyon kellemes érzés volt látni hogy nem sokára eggyel bővül a családjuk. Megkoronázzák szerelmüket egy közös gyermekkel. Hiszen ez az élet értelme nem? Utódainkat felneveljük, felkészítjük az életre. Ki nem szeretne ezt mondani: „ Igen az ott az én gyerekem. Büszke vagyok rá”. Ez az élet körforgása így az életünk értelme is. Egy boldog családban élni. Sajnos én még nem találtam rá életem párjára. Nem is volt sok időm ismerkedni. Nagyon sok időt fektettem a tanulásba. Elmélázásomban nem is figyeltem hogy hozzám kiabál a főnővér.
-Smiiiith! Pattanjon piroska, szülés lesz. Siessen átöltözni.
Piroska? Mindig így hívott mikor ideges volt rám. És általában csak az volt. Piros sálam miatt hívott így, amit még a mamámtól kaptam tizenkettedik szülinapomon. Pár héttel később viszont elvesztettem őt egy orvosi hiba miatt. Ez volt a fő oka annak hogy most orvosnő vagyok.
Egy néger nő szülésénél segítettem először. Kisfiú lett. Nehéz szülés volt, de az hogy megláttam az anya arcát mikor először meglátta a babáját… az minden pénzt megért. Aznap 6 szülést volt. Mindegyik egészséges kisbaba lett. Nagyon elfáradtam mire hazaértem késő éjjelre. A fáradságtól az ágyba zuhantam… még nem voltam ehhez szokva. Éjjeli 3kor csörög a telefon hogy azonnal jöjjek be mert egy nőnek elkezdődtek a fájásai. Azonnal buszra pattantam de mivel hosszú az út, nélkülem vezetették le. Persze a főnővér szidott rendesen és az elmaradhatatlan piroskázás… már az agyamra ment, de nem mertem neki szólni hogy nincs az ínyemre ez a becenév. Eltűrtem. Már rájöttem hogy nem volt szabad.
Tehát potyára jöttem be. Próbáltam aludni egy órát aludni a kanapén, de a kolleganők mindig felébresztettek a pletykálásukkal. Lehet nem is volt véletlenül…
Valami kín-keserves volt 1 hétig ott dolgozni. Mindennap egyre csak romlott. Csak az újította meg bennem a reményt hogy újszülötteket segíthettem a világra. Bul bácsi egyik reggel látta hogy szomorú vagyok és egy jót beszélgettünk. Nem is tudtam hogy e kopott öreg testben egy ennyire érző szív lakozik. Nagyon sokat mesélt a kórházról és pár történetet, ami itt történt. Sokat nevettük. Magáról is mesélt. Nagyon érdekes élete volt, vagyis még tart és még korán sincs vége ahogy ő mondta. Nagy fenegyerek ő és kedves öregember. Persze nem volt sok szabadidőm beszélgetni. Ez csak a fél órás ebédszünetben volt. Nem szoktam a többiekkel lenni, mivel megfulladok így is a városi levegőtől és ők még ráadásul dohányoznak majdnem mindnyájan. Ezért nem is ismerem őket többnyire. De nem is bánom mivel egyébként is eléggé durván bánnak velem… és nagyon lekezelően mivel „friss hús” vagyok még, egy darab tárgy még csak de Bul biztatott hogy idővel sokra vihetem még.
Egy hónap elteltével egy nagyon fiatal nőt hoztak be. Nálam fiatalabb volt sokkal. Amikor megtudtam hány éves akkor azon nyomban lemerevedtem. Tizenhat volt. Nagyon le volt soványodva. Le volt gyengülve. Nem élte túl… Ahogy néztem a karját kék-zöld foltok voltak rajta. Később utána kutattam és kiderítettem hogy az apa, egy tizennyolc éves fiú volt, de ő lelépett, magára hagyva a kiskorú anyát. A foltok a szülőktől származtak mivel rendszeresen vertél amiatt hogy megtartotta a gyereket. Az utolsó pillanatig szerette a fiút és hitt abban hogy visszatér. Még a temetésére sem ment el. Tudom mivel én ott voltam. Nagyon megviselt mivel ő volt az első halálos esetem. Sajnos nem ez volt az utolsó.
Másfél hónappal később egy halott csecsemő jött a világra. Megfujtotta magát a köldökzsinórral. Nem bírtam nézni ezért kirohantam sírni a vécére. Azután két hétig szabadságon voltam mert egyszerűen nem bírtam volna ki még egy ilyen tragédiát. Belegondoltam hogy mi lett volna ha az én fekszek ott és az én gyerekem lett volna. Kimondhatatlan volt a fájdalom és a sajnálat. De erős voltam és optimista. Újra munkába álltam.
Egy postás fiú, aki a klinikára hordta a leveleket nagyon szimpatikus volt nekem mindig is. Egyszer ügyetlenségemben neki mentem és kivertem a kezében lévő leveleket.
-Jajj bocsánat. – mentegetőztem bénaságom miatt
-Semmi baj.. velem ez gyakran megesik mostanában.
Együtt próbáltuk felvenni a földről a leveleket. Pont olyanok voltak mint az én piros borítékom. Kíváncsiságom miatt rákérdeztem:
-Ezek miféle levelek?
-Ezeket a kórháztól küldik az embereknek. Értesítések meg ilyesfélék. Pár hete kezdtem, miután nagypapám nyugdíjba ment.
Ekkora véletlent? Vajon ki hozta nekem aznap azt a piros borítékot? Hát persze hogy az ő papája. Tudtam hogy ez egy jel. Tudtam hogy ennek így kellett lennie hogy pont őneki megyek. Tudtam hogy az a levél fogja megváltoztatni az életem. Erről nagyon sokat beszélgettem azzal a fiúval akit egyébként Peternek hívnak. Ő városi gyerek. Munka után elhívott vacsorázni. Persze hogy beleegyeztem! Nagyon jó helyeket mutatott nekem. Kezdtem megszeretni a várost. Egy aranyos kis sárga motorja volt, azzal kézbesített. Már a negyedik randinál tartattunk mikor felhívott a lakására és egy olyan éjszakát töltöttünk együtt amilyet még soha senkivel nem volt. Soha nem fogom elfeledni azt a varázslatos éjszakát. Korán reggel rózsaszirmok voltak a szőnyegen. Követtem őket és a konyhába értem. Ott ült ő és mosolygott rám.
- Kész a reggeli édesem. Pont időben.
Ölébe ugrottam és szétcsókoltam. Hogy lehet valaki ennyire édes?
Mennyei volt a reggeli. Aznap délutános voltam.
Mindennap nap vártam Petert hogy meghozza a leveleket. Persze nem azok, hanem ő kellett nekem. Azt hiszem beleszerettem.
Teltek a hónapok és minden monoton ment. De egy napon hívatott az igazgatónő.
-Áh Smith, jöjjön és foglaljon helyet.
És leültem vele szemben egy fotelbe.
-Tudja miért hívattam magát?
-Nem tudom miért. – feleltem neki tudatlanul és megdöbbenve mivel azt sem tudtam hogy egyáltalán mit akarhat.
-Arról lenne szó hogy áthelyeztük magát. Mostantól a hatodik emeleten lesz. Rendben?
-Persze. – mondtam semmit tudón.
-Helyes. Jól meg leszünk így Smith. Elmehet.
És kisétáltam. Azonnal a Bul bácsihoz mentem megkérdezni hogy mi van a hatodik emelten.
-Az abortusz osztály.
És lemerevedtem. Most mit tegyek? Már igent mondtam és Bultól tudom hogy nem igen szereti az igazgatónő ha visszautasítják. Nem akartam elveszíteni az állásom. Szüleim komoly betegek lettek időközben és sokba kerül az ellátásuk (mivel én dolgozok nem érek őket ápolni) és a méreg drága gyógyszereik. Nagyon hiányoznak, főleg anyu… rengeteget gondolok rá.
Időközben Peterhez költöztem mivel ő jóval közelebb lakott a munkahelyemhez. Anyuék nagyon nehezen egyeztek bele hogy egy „vadidegen” fiúhoz költözzek de sikerült őket meggyőznöm hogy Peter más mint a többi üresfejű városi bunkó.
Egy zivataros őszi napon egy feketehajú lány jött hozzánk. Terhes volt és el szerette volna vetetni. Tizennyolc éves volt… szinte még kislány. Nem értettem meg hogy hogyan ronthatta el így ezzel az életét. Bevallom én is elég korán estem át az elsőn. Nagyon féltem, de azt a fiút nagyon szerettem aki minden áron akarta… és én meg akartam neki adni mindent. Annyira szerettem. Pár hónappal később szakított velem. Vagyis megcsalt és rájött hogy nálam jobban szeret egy másikat sőt másokat is. Peter életemben a második fiú akinél úgy érzem hogy ő az akivel el bírom képzelni az életemet. Nagyon sokat beszélgettünk hogy megismerjük egymást és egyszerűen elvarázsolt mindene: a csábos mosolya, az édesen hunyorító szeme amely teljesen megbabonáz és úgy érzem hogy ott helyben elolvadok olyan helyes. Persze nagyon sok helyes fiúval volt dolgom már, de amint megismertem őket kiderült róluk hogy ők csak ideiglenes szeretnének velem lenni. Nem igazán értékeltem az ilyesmit… annyira megalázónak tartom hogy a „lényegre akar mind térni” utána meg dob mert nem szeret. Sajnos törte már így szét egy srác a szívem. De hát az ember (csak?) a hibáiból tanul. Visszatérve Peterhez… ő teljesen más volt. Szükségem volt rá mindennél jobban. Fáradt napok után, e pokoli hely után mindig találkoztunk. Megnevetetett és erőt öntött belém mintha egy frissítő zuhanyt vettem volna. Szinte egy jó alvás, egy zuhany és egy kávéval ért fel… persze ez csak humor. Ő sokkal többet jelent nekem. Szerettem. Ő életelem igazi társa, az életem fő részévé vált. Vele meg mertem beszélni a problémáim, a bajaim. Próbált is segíteni, pl.: amikor elpanaszkodtam neki lefekvés előtt hogy mennyire unom már ezt a „szürke életet”, ő miközben én dolgozni voltam, sárga és piros virágos tapétával kitapétázta az akkori fehér falu lakását. Rendelt 2 hatalmas csokor virágot és kitervelt egy meglepetést: lehúzta a redőnyöket és várt a sötétben elbújva. Mikor hazaértem, vagyis az ő lakására, nem értettem mi ez a nagy sötétség. A lámpakapcsoló messze volt ezért bolyongtam a vaksötétben. Egyszer csak felkapcsolja a villanyt, én meg ijedtemben hátrafelé estem le. El akart kapni de én magammal húztam. Végül hanyatt estem, ő meg én rám. Pont a kávés asztalon lévő vázában lévő 2 hatalmas csokor virágra. Pár másodpercig nem kaptam levegőt, ő meg rajtam feküdve megkérdezte:
-Jól vagy?
Nem bírtam megszólani… még egy ÁÁÁÚÚÚ sem jött ki. Erre egymás szemébe néztünk és a virágokkal beborítva, fájdalmasan elkezdtünk szakadni a röhögéstől, majd elkezdtünk csókolózni. Történt párt ehhez hasonló eset mikor próbált segíteni. De legtöbbet lelkileg köszönhetek neki.
Hónapokat töltöttem azzal, hogy életeket vettem el… elegem volt ebből már. A sok nem kívánt terhességtől elment az életkedvem nagyon. A zokogó, féltő szülők akik néha azt a hírt kapják hogy a lányuknak többé nem lehet gyerekük… kibírhatatlan. Naponta többször kell nekem (persze hogy pont nekem) ez a dolgom hogy közöljem a híreket. Soktól megkérdeztem hogy miért tette erre a legtöbb azt válaszolta hogy „eléggé éretnek gondoltam magam ehhez” de a legdurvább az hogy „nem tudom ki az apa mert megerőszakoltak” és néhány folyatatása az volt hogy „részeg voltam”. Kolleganőim is sokszor járnak el péntekenként bulizni, de én sohasem tartok velük. Többre értékelem az én egyetlenkémet, édes Peter-met. Mindig mondták hogy úgy sem tudja meg, menjek velük és csípjek fel egy igazi macsó fenegyereket. Néha csábító volt, főleg akkor mikor össze voltam Peter-rel veszve. Egy napon is ez volt a helyzet. Aznap előtti estén összevesztünk nagyon… nagyon zavart hogy sosincs itthon. Nem foglalkozott velem eleget… úgy éreztem hogy már nem jelentek neki annyit mint régen. És elkezdődött a vita… ő felhozta azokat a dolgokat amik zavarják. Én is elmondtam a véleményem az ő szokásairól. Már túl későn ébredtem rá hogy ezek annyira gyermeteg bűnök voltak pl: folyton szanaszét dobálja a ruháit és még elvárja h időben mossam és vasaljam ki. És hogy nem használta az italalátétet… volt egy kis asztal ami a mamámé volt. Számtalanszor elmondtam neki hogy az alátétre tegye az üvegeit meg a poharait… meg az összevörösborozott szőnyegem… és még sorolhatnám. A vita végén végül elküldtem a kanapára aludni pedig az ő lakása volt. Napokig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem is tudom hogy igazából rá haragudtam e vagy a fárasztó hetek utáni nyűg és stressz jött ki rajtam. De végre elérkezett a hétvége. Rám fért volna már valami erős itóka. Vagyis a barátnőim ezt mondták. Persze most már barátnőjüknek neveznek mivel én is eljárok velük. Persze nem pasizok, csak néha ismerkedek kicsit, de leginkább barátkozni szeretnék a munkatársakkal… akik persze már a piától el vannak szállva pár óra után és részegen táncolnának megint a színpadon ha a kidobó fiúk le nem hozták volna őket. De általában csak inni szoktam. Most csak azért mentem hogy a fájdalmamon enyhítsek. Bár nem nagyon iszok szeszes italokat mert nem nagyon bírom. És az a reggeli fejfájás… hát az kész. Nekem elég egy kicsi is és már is minden a feje tetejére állt. A nagy bulizásba közepette észrevettem hogy a pénztárcám a kórházban maradt. Persze annyira nem voltam még törzsbarátnő, hogy kisegítettek volna pár dollárral. Ezért elindultam a vissza a kórházba. Útközben gondolkodtam Peter-rel kapcsolatban. Lehet bocsánatot kellett volna kérnem… bár azért haragudtam rá… de mégis jobb megbocsátani még ha nem is én voltam a hibás és megölelni, mint vitatkozni és egymást szidni.
A kórház bejáratánál mentők álltak. Közelebb érve láttam hogy az úton és a járdán szanaszét hevernek a levelek. És megláttam a földön Peter postás táskáját. Nagyon megijedtem és sírva rohantam a mentősökhöz megkérdezni hogy mi történt.
-Egy részeg halálra gázolt egy szerencsétlen fiút. – mondta lehangolt az mentős, bár ő hozzá volt ehhez már szokva.
Nem hittem el hogy ez történt. Leültem egy padra és zokogni kezdtem. Órákig sírtam és sírtam… csak sírni akartam. Úgy éreztem mintha kitépték volna a mellkasomból a szívem. Bul bácsi odajött vigasztalni. De nem sokat segített.
-Ezt adta oda nekem h adjam magácskának, mivel nem találta a kórházban.
És egy piros borítékot húzott kis a kabátja belső zsebéből. Ugyanilyenbe kaptam meg még két évvel ezelőtt a felvételimet a Truth – kórházba.
Szipogva kibontottam és elkezdtem olvasni:
„Kedvesem, Charlotte
Kérlek bocsáss meg nekem amiért kiabáltam veled. Tudom, nem lett volna szabad. Mindennél jobban szeretlek. Sokat gondolkodtam azon hogy hogyan mutassam ki hogy tényleg szívből szeretlek. Nagyon sok mindennel próbálkoztam, de nem igazán vetted észre az igyekvésem. Talán nem vagyok elég jó számodra és nem tudok mindent megadni. Van egy nagy bűnöm is. Az hogy mostanában kevés időt töltöttem veled. Nagyon lefoglaltak a munkák. Mivel szerettem volna bebizonyítani hogy mennyire szeretlek, vettem neked valamit. A boríték alján megtalálod. Remélem te is úgy érzel irántam ahogy én irántad.
Örökké Szeretlek:
Peter”
Még nagyobb zokogás fogott el. Fájdalmaktól átszegezve lenyúltam a boríték aljára és egy cédulát tapintottam meg. Kihúztam és egy írás volt rajta: „Hozzám jössz?”. A cédulához egy gyönyörű ékköves jegygyűrű volt kötözve.
Leírhatatlan volt a fájdalom amit érzetem akkor. Bul bácsi vállán órákig sírtam. „túl kell lenni rajta, majd csak lesz valahogy. Az élet megy tovább.” De számomra véget ért. Azt hittem hogy egy piros borítékkal kezdődik el az életem, de csak tönkretette mielőtt elkezdődhetett volna.
Hetekig nem mentem dolgozni. Nagy nehezen összeszedtem magam és elmentem Peter temetésére. Felhúztam a gyűrűjét és soha nem vettem le. Hetekkel később jött a telefon hogy elfogyott a szabadságom, menjek be dolgozni. Megint várt a terhes tizenévesek. Nem sokat vigasztalt az a tény, hogy az ő életükön segítek azzal hogy „megszabadítot őket egy nagy tehertől”. A gyerekneveléstől. Visszaemlékeztem hogy miket terveztünk Peter-rel… új lámpa, új bútorok… nagyobb ház kocsi. És mikor megemlítettem a gyereket, ő kidülledt szemekkel nézett. Meg volt rémülve hogy én gyereket akarok most rögtön. Annyira imádtam ezzel ijesztgetni.
Ezekre mindig egy műtét során emlékeztem vissza. Percekig elbambultam. Szóltak hozzám, sőt néha kiabáltak, de én csak az ő arcára gondoltam, és a sok nevetésre, az emlékekre. Mindig egy könnycsepp folyt le az arcomon, jelezve hogy megint hiányzik.
-Ébresztő piroskaaa! – üvöltött rám a főnővér. – Ezt jelenteni fogom az igazgatónak. Nem igaz hogy nem képes elfelejteni azt a ficsúrt… Szedje már össze magát vagy különben repülhet innen.
-Fogja már be a száját maga érzéketlen vén szipirtyó. Attól hogy még magát senki sem szerette, attól még másoknak lehetnek érzéseik.
És sírva rohantam ki a folyósora, ledobálva a műtéti göncöket és befutottam a WC-be és magamra zártam. Kiabáltak hogy jöjjek ki, de nem tettem. Már órákig bent voltam. A fél kórház a WC előtt állt. Mire az igazgatónő jött egy tartalék kulccsal. Kinyitotta és mindenki rémülten hátrált. Felakasztva találtak rám.
-Megint egy újabb. – mondta az igazgatónő.
|
