Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
30. Bántó szavak (Moonless night
30. Bántó szavak
Az utóbbi napokban egyre többet gondoltam Bellára. Az a mondat, amikor azt mondta, hogy semmi de semmi közöm nincs ahhoz, hogy mivé válik majd évek múlva… mélyen a szívembe hatolt, és talán még most is űrként kering abban az elzárt kis helyben, ahová senkit sem fogok olyan közel engedni, mint Őt.
Már el is felejtettem, hogy kell élni. Mondhatni semmihez nem volt kedvem, egészen addig, míg nem hallottam a furgon vad robogását, ahogy megáll a ház előtt. Bella zihálva, szétnézve szállt ki, mint aki kilométerekről vége hazalátogat. El sem hittem, hogy itt van. Legszívesebben a karjaiba ugortam volna, és csak pörögtünk volna, amíg el nem fáradok, de már semmi sem volt ugyanolyan mint régen. Az első találkozás, amikor hosszú hajú indiánfiúként köszöntöttem, és sok-sok év után annyira jól esett látni, ahogyan elpirul, ahogyan felnevet, vagy hozzám szól. Sohasem felejtem azokat a napokat, amikor még minden annyira meseszerűen tökéletes volt...
Bekopogott, én pedig még mindig a barna, kopott, számomra kicsi szél egyikén ültem. Bella még egyszer bekopogtatott, én pedig felkaptam magam, és lázasan, szinte mohón nyúltam a kilincs után. Mikor kinyílt az ajtó, csak néztünk egymásra, míg Ő szótlanul megölelt. Összeszorított fogakkal szorítottam magamhoz, mélyeket szippantottam a levegőbe. Most az egyszer nem érdekelt, hogy büdös, pióca szaga van. Csak érezni akartam, szótlanul és csendesen…
Pár perc után elengedtük egymást, majd a tengerpart felé sétáltunk. Még most sem tudtam igazán mit mondani. Ő törte meg a csendet.
- Jacob – alig hallhatóan mondta a nevem, én pedig a tengerpart felé néztem. Úgy éreztem, mintha ez valami búcsúféle lenne. – Tudom, hogy…semmi sem lesz olyan, mint régen. Vagyis… amiket mondtam… Szóval… Jaj Jacob.. – nézett Ő is a tenger felé, majd én a kedvenc uszadék fánkra ültem, s mélyeket szippantottam a sós tengervízbe.
- Értem én – mondtam csendesen – neked mindig Ő volt az igazi. És Ő is marad.
- Örökre… - ült le mellém.
- A csók… az.. Még nem volt alkalmam elnézést kérni, amiért eltörted a kezem miattam. Szóval sajnálom – féloldalas mosolyra húzódott a szám.
- Ezzel sok mindent elrontottál. Mármint azzal a csókkal.
- Csak kihasználtam az alkalmat. Nem vétettem semmit. Semmit sem változatott meg.
- De… a kapcsolatunkat többnyire.
- A kapcsolatunkat te már réges-régen a földbe döngölted, szóval azt hiszem a csók nem javított, és nem is rontott semmin.
- Mi az, hogy földbe döngöltem? Jacob, kérlek… - zihálta Bella, majd a kezeit ökölbe szorította.
- Azt mondtad, semmi közöm sincs ahhoz, hogy mikor változol át… mocskos vérszívóvá! – fordultam felé.
- Nincs is… - azt vettem észre, hogy Bella ordibál. Csak nevetni tudtam ezen.
- Mi lenne… ha kihasználnánk ezt a pár évet, amennyi időnk még van? Nem szeretnélek elveszíteni…
- Milyen pár év? – szakított félbe Bella – itt már inkább hetekről beszélünk, mintsem évekről.
- HETEKRŐL? – buggyant ki belőlem, amire fel is álltam. Testem remegni kezdett, a számat szinte véresre haraptam, miközben a végig Bellára néztem. Pár percig csak így bámultam rá, míg megvártam, hogy a remegés alábbhagyjon. Az ökölbe szorított kezem kiengedett, orrlyukaim kitágultak, és már elmúltak a remegő hullámok is.
- Nem mindegy, hogy mikor történik meg? – vágta a fejemhez.
- Fogalmad sincs arról, ez nekem mennyire fáj… És arról sem, hogy mit teszel magaddal! A családoddal… Hogy mivé készülsz válni, Bella!
- Te is vérfarkas vagy… te is vagy VALAMI. Vagy csak a vámpírok rosszak?
- Én nem ölök embert.
- Cullenék sem ölnek – vágott vissza.
- De én ember vagyok! – a kezét megfogtam, s a szívemhez tettem. – Dobog! Érted? Az más, hogy néha átváltozom farkassá, és megvédem az embereket azoktól a mocskos… - összeszorítottam a fogam. – De én ettől még ugyanúgy élek. Ugyanígy dobog ott benn a szívem, mint neked, Bella! Fogd már fel, hogy a kettő nem ugyanaz!
- Teljesen lényegtelen. Itt nem arról van szó, hogy ki vérfarkas, hogy ki vámpír, és ki ember!
- De én vérfarkas vagyok, ő pedig egy… vámpír!
- ÉN PEDIG SZŰZ VAGYOK! – állt fel Bella ordítozva. A szám önkénytelenül vigyorgásra húzódott, amire Ő is elnevette magát.
- Annyira hiányoztál – mondta nevetve Bella, majd kezemhez nyúlt, hogy megfoghassa.
- Te is hiányoztál… el sem tudod képzelni, mennyire! – megpusziltam a homlokát, majd kézen fogva kezdtünk visszasétálni a Black házhoz.
- Van valami zűr a falkával? – kérdezte Bella, és el sem hitte, hogy pont fején találta a szöget. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Szóval… most van, vagy nincs?
- Quil bevésődött. – haraptam ajkaimba, majd ránéztem összekulcsolódott kezeinkre. Ezután hatalmas levegőt vettem, és közvetlenül elé álltam, miközben szemeibe bámultam.
- Most meg mi van? – kérdezte pár perc múlva.
- Jahm, semmi –mondtam zavartan. Úgy éreztem, hogy be kell vésődnöm! Senkit sem fogok így szeretni, senkiért nem fogok így szenvedni, mint Őérte. – Szóval… Quil bevésődött, de… ígérd meg, hogy nem akadsz ki!
- Dehogy akadok – húzta fel szemöldökét. - Mondjad!
- Szóval… Emily unokahúga látogatóba volt a hétvégén, és Quil bevésődött vele. Hozzátenném, egy kétéves kislányról van szó.
- Szűz anyám! – sikított Bella. – Ez… ez most komoly?
- De nyugodj meg… ne gondolj butaságokra. Ilyenkor olyan, mintha, Quil a bátyja lenne. Őrzi, védi, játszik vele. Amire ilyen korban szüksége van. Egyik kislány sem kapja meg ezt a védelmet senkitől, mint amit most kap. Ahogy növekszik, Quil a barátja lesz, a legjobb. Mindenben számíthat rá. És ha majd felnő, akkor Quil ott lesz neki, mint egy… mint egy fiú. Aki nagyon szerelmes belé. És a lány is érzi majd, hogy mennyire szerelmes Quilba. Na meg aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ő lesz a legboldogabb lány a világon! – vigyorogtam. Bella elgondolkodott kicsit, majd kibírt nyögni egy úúh-t.
- Ezt úgy képzeld el, mint Emilyt és Samet. Milyen boldogok, igaz? – Leszámítva azt a balesetet, hogy Sam egy percre vesztette el az önuralmát, és szegény lányt életveszélybe sodorta. Félek, hogy egyszer én is így fogok járni… Most mondhatnám, hogy Bellát sohasem bántanám, de Sam sem emelne – mancsot Emilyre. Állati idegesítő, hogy nem bízol magadban… Ha nem tudsz bízni magadban!
- És te… mikor találod meg ezt a lányt?
- Bizonyára soha! – vetettem oda.
- Ugyan , Jacob. Hiszen te mondtad, hogy ez akaratlanul történik. Vagy bekövetkezik, vagy nem. Neked is el fog jönni.
- Tudom… De remélem annyira késik, amennyire csak lehet.
- A szerelem jó dolog.
- Ja, persze.
- Most meg mi van?
- Bella – fordultam oda, miközben már beértünk a garázsunkba – Nekem csak te létezel, érted? Nem kell más, soha! Még ha nem is szeretsz… Soha senkit sem fogok így szeretni, mint téged. – Bella belepirult ebbe a mondatba, én pedig csodálkoztam azon, hogy hangosan is kimerem mondani.
- Most jobb, ha hazamegyek. – vetette fel Bella.
- Vár a vérszopód mi?
- Nem… Edward vadászik. Alicetől szöktem meg. – Érdekel is, hogy kinek mi a neve… egy kaptafa. Vámpír, vámpír.
- Sajnálom az érzengőséget. De úgy éreztem ki kell mondanom, mielőtt… Mielőtt teljesen elveszítelek.
- Jacob – szinte könyörgött.
- Nem Bella! Ez teljesen komoly dolog. Fel bírod fogni, mennyi mindent vesztesz majd el? Feltéve, ha érek neked valamit…
- Hogyne érnél! A legjobb barátom vagy!
- Akkor ne csinálj nekem fájdalmat. Akkor maradj az én Bellám! – Bella lesütötte a tekintetét, és a kezeivel játszott. – Miért is kérek én tőled akármit is. Hiszen amikor arra kértelek, hogy maradj velem… akkor még csak meg sem hallgattál. Komolyan, inkább halj meg, minthogy vámpír legyél!
- Tessék? – állt fel Bella. – Köszönöm szépen, Jacob! Írtó rendes tőled, hogy a halálomat kívánod! – ezzel kifelé ment a garázsból.
- Inkább halj meg emberként, amikor eljön az idő, mint élj örökre egy szörnyetegként! – Bella zihálva ment ki a garázsból. Nem követtem. Tudom, hogy durva kijelentés volt, de komolyan gondoltam. Miért nem lehetne emberként leélnie az életét, és szépen, öregen meghalni, mint egy szörnyetegként tengődni?
Készült: 2009.11.23
[doribaby9610]
|
