Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
face2face
Mit is mondhatnék... hát nem erről álmodtam akkor rég 3-4 éve hogy ilyen lesz az életem mint most. Nem hittem volna hogy dolgok megtörténhetnek… sok mindent nem hittem naivan. De ahogy telik az idő, napról napra a szenvedés, a kemény élet megtanít mindenre. „ Ami nem öl meg csak erősé tesz” mondta egyik ismerősöm mindig. Erre egyik osztálytársam azt mondta hogy „ ha eltörik a gerincem és tolókocsiban kell élnem, attól erősebb leszek? oO”… hát igaza van. Lehetséges az hogy valaki boldogan nő fel? Mert ahogy megnézem a felnőtteket a szerelem már csak a filmekben létezik. De miért szól minden, minden a szerelemről? A sok „…hiányzol – szeretlek …” dalokkal / filmekkel van tele a minden és mégis minden minden második házasság válással végződik. Anyu is, anyu tesója is, egyik mamám is elvált. És hát meg kell mondanom eléggé nyomorult érzés egy csonka családban élni… Én nem akarok ennyire kiégni ahogy az idősebbek.
Annyi könny hagyta el a szememet 3 év óta amiből már tengert lehetne csinálni. „ lassú víz partot mos” .. hát igen. A sok bánat, a sok aggodalom és mind olyan dolgokat tapasztaltam már amit egy ember tapasztalhat. Nem is tudom melyik volt fájdalmasabb… mikor meghal egyik szeretted, vagy épp haldoklik vagy csupán elveszted. A lényeg az hogy az eltelt időhöz képest nagyon kevés örömben volt részem, annál inkább bánatban és depizésben. Emlékszek régen annyira változó volt hangulatom hogy egy nap alatt volt hogy óránként megváltozott a hangulatom: volt hogy boldog voltam, humoros hangulatom volt, sőt kacagtam is, de egy aprócska dolog is képes volt elrontani mindent és hirtelen lefagyott az arcomról a vigyor és sértődött, féltékeny lettem, olyankor zokogtam is a szobámban. Üvöltöttem, ütöttem-vágtam mindent, patakokban folyt a könnyem és kiabáltam h „ Miéééééért?” … ez egy olyan kérdés amire általában nehezen válaszolnak vagy egyáltalán nem kap választ az ember. Igaz megleltem egy nagyon értékes dolgot, örülök hogy meg is érthettem és szerethetem is. Bárcsak szívből, önző célok nélkül tudnám szeretni. De tudom hogy sokszor ostoba vagyok, mégis olykor kilátástalan a helyzetem. „Mit ámítom magam?” – sokszor kérdezem magamtól és a tükörbe nézve látom a szörnyet ami vagyok, amivé lettem 19 év alatt. Annyiszor kívántam már és most is azt szeretném hogy bárcsak megváltoztathatnék egy két dolgot az életemben. Igen.. hát ki nem tett még olyat amit megbánt volna? Én úgy érzem nap mint nap teszek ilyet. Néha őrültnek érzem magam, paranoiásnak, vagy mintha valaki más beszélne és cselekedne helyettem, mert sokszor azt veszem észre, hogy irtó nagy baromságot mondtam vagy csináltam amit nem kellett volna. Ezt én mondtam / tettem? El sem hiszem sokszor. Elhagyott sok barátom, bár tudom hogy ők nem voltak igaz barátok, csak pár ember akivel jól éreztem magam. „ Madarat tolláról, embert barátjáról”. Hát igen… az ember hasonlít a barátaira, mert átveszi a dolgait. Meg amúgy is azokhoz vonzódik aki hasonlít rá. De rám ki hasonlít? Ki olyan őrült mint én? Azt se tudom ki vagyok én. Bár tudnám, de minek is gondolkodok ilyenen? Miért nem élek úgy mint mások, napról napra pengetve az életüket? Én meg az élet kis apróságain fent akadok. De én így nem bírok élni. Nem bírok egy szívtelen világban élni szívtelenül. Nem leszek zombi… Azt csinálni ami másnak tetszik, azt tenni amit mások nehogy kakukktojás legyél. Nem akarok más lenni féltűnési viszketegségből. Én csak élni akarok és azt tenni ami igazán boldoggá teszi az életemet hosszútávon. Bár eléggé elcseszem és szegyelve nézek vissza amit elértem. Azt se tudom milyen munka a kedvencem.. még magamat sem ismerem. Egyedül érzem magam, félek sokszor hogy mi lesz velem. Olykor könyörgök Istennek hogy öljön meg, vessen véget az életemnek, mert én nem vagyok rá alkalmas. Nem tudom milyen érzés embernek lenni. De hiába is próbálkozok megváltozni, jobb ember lenni, nem megy. Van az életemben egy (csak az egyik) olyan dolog ami nagyon számít a boldogságomban. Enélkül már egy csepp boldogságom se lenne. El tudnám nélküle képzelni az életemet? Nem, mert maga az életem. Miért vagyok ilyen hogy szinte egyesülni akarok vele? Nem tudom, ahogy sok mindent. Nekem csak így megy. Máshogy nem az igazi. Talán nem érzem magam egy egész embernek magam és vmiféle támaszra, kiegészítésre szükségem van vagy …
Régen még mennyit viccelődtem… felnőttekkel is =). Pl. az angol tanárnőmmel annyit hülyültem régen a kisfiáról kapcsolatban meg stb. xD Sokszor kérdeztem h h van a kisfia? És mostanság már ehhez se volt kedvem. Lettek sok új barátaim a suliban a jó humoromnak köszönhetően… volt h egész órán annyit nevettünk h vörös volt a fejünk és nem kaptunk levegőt. Most meg csak alszunk órán. Én bambulok… nézek magam elé mert a depi kiégetett… nincs semmihez kedvem, szinte beszélni sem. Mennyit beszélgettem msn-n meg tc cseten nyáron? 3-4-5 órakor és délután kelés és folytatva a csetelést. =P Mennyi emberrel beszéltem … mennyi embert megismertem, mennyivel barátkoztam össze mennyivel vesztem már össze és békültem ki… megszámlálhatatlan… Nem dicsekedés képen, hanem a mostani nyomorult helyzetemre utalva : annyi de annyi „barátnőm” (csetes xD) lett hogy hihetetlen. Nem is értem mi tetszhetett meg bennem.. volt aki 1 nap alatt belém szeretett és csak most, évek után volt képes elfelejteni… van aki még mostanra sem… Telefonom tele volt lány számokkal, elolvadtak a hangomtól is xD .. de élőben soha sem volt még egy tali sem. Ilyen NetPasi vagyok… szánalmas. CyberQki… A régi Miszter Szívtipró és visszatérve Magányos Szívtipró, nagyon de nagyon jó volt. Annyi jó beszélgetés és kacagás volt hogy azt már tonnában kellene mérni. Boldog voltam, azt hittem vagyok valaki, egy olyan ember akit szinte mindenki kedvel, szeret vele beszélgetni és jól érzik magukat ha velem beszélnek. Túl sokat hittem. Ez is elmúlt. Elmúlt a varázs. Kiégett nethuszár lettem. Próbáltam visszatérni, de nem ment. Nem tudok már úgy és olyan hatással mint régen. Senki lettem. És mitől? Egy randitól ami az első volt élőben. Élőben szinte megszólalni sem tudtam. Féltem a közelségtől… és ha neten sokkal könnyebb beszélgetni hiszen belinkelsz valamit, vagy bármit megkérdezhetsz mert nem lát senki és tök mindegy hogy milyen témájú a beszélgetés hiszen gép előtt semmit sem szégyell az ember és nyitottabb. De rájöttem hogy ez semmit nem ér mert mióta találkoztam az első lánnyal aki érdeklődött irántam fizikailag is, mert már nem a net hiányzott hanem a fizikai együttlét valakivel. És miért is? Talán mert eddig ilyenben nem volt részem sűrűn h kettesben órákig beszélgethetek valakivel fontos dolgokról, hogy végre megosszam élőben az érzéseimet és a másikét is megismerhessem. Az első dolgok komoly hatást gyakorolnak az emberre. Sajnos összetört a szívem… többször is. Gyerek voltam nagyon, kis naiv kisfiú aki szórakozott és nem törődött az élet aggodalmaival. Optimista voltam ahogy mások hívták. A suli jó volt, mert az osztálytársak bírtak és még a tanárokkal és viccelődve telt el az óra. Jegyeim is sokkal jobbak voltak. Amiből 3as voltam azt már szégyelltem. Most meg örülök h ha 3som van… Azt kell hogy mondjam… (és ennél a résznél már önsajnálóan picit bekönnyeztem) hogy elcsesződött az életem minden tekintetben. Csak úgy tengődök hogy majd lesz valami… álmaim temérdekek voltak, mára mind megsemmisült, kitépték belőlem és a szemem láttára szétszaggatták és elégették (jelképesen). Elvesztettem valamit, és mit kaptam? Érettséget. Hát inkább dugja fel magának ez az élet. Mennyire boldogabb az ember gyermekkorában mikor még nem ért sok mindent ami körülötte zajlik, neki még nem kell foglalkozni az életével csak tanulni és ismeretet szerezni. Persze én sok negatív dologból tanultam főleg „az ember a saját hibájából tanul”… Meg is szenvedtem érte nagyon. De talán, sőt biztos hogy mindenkinek fel kell nőnie hogy megbízható, felelősségteljes emberré váljék. Hehe.. eszembe jutott hogy meg voltam sértődve, sőt teljes depibe estem mikor elkezdődött ez a „kiégés” és kezdtek elhagyni a barátok, hogy bohócnak tartottnak akik csak szórakoztatja őket. =D Hát talán így is van… ők csak azért voltak a barátaim mert jót viccelődhettek velem. De mióta ilyen unalmas trágyadarab lettem, már mit kezdjenek velem? Én is ugyan így otthagytam Nándit, bár nagyon sajnálom őt és próbáltam vele beszélgetni mert azt hittem hogy ő igazi barátom. Nagyon okos a korához képest.. fele annyi eszem sincs mint neki, mégis nem tudom.. nem kedvel h nem ír vissza nekem soha, vagy neki is ugyanígy elment az életkedve mint nekem? De ahogy nekem is csak egy megértő személy kell aki támogat. De ki az aki még akkor is mellettem áll ha mérgesen leüvöltöm a fejét? Pedig akkor nem én vagyok, csak a méreg csordul túl rajtam, amivel nap mint nap mérgeznek. És még mélyebbre süllyedek mikor elhagynak ilyen helyzetekben, mert ugye magamat okolva hogy „miért vagyok ilyen bunkó?” még jobbal elmélyül az önutálatom. Szánalmas vagyok nagyon hogy nem tudok megváltozni. De kérdem én mi legyek? Ki vagyok én? Legyek az a netbohóc akit mindenki kedvel? Vagy felelősség teljes ember aki dolgozik és a saját életét maga alakítja? Sokszor döntöttem úgy és volt úgy már hogy egy pillanattól fogva megmondtam „mostantól optimista leszek” de mindig volt valami ami elrontotta a kedvemet és az értéktelenség vermébe estem. Bár az lehetnék aki voltam, de már nem tudom hogyan. Nem is tudom ki voltam, de boldog voltam. Most felnyitódott szemmel egészen más a gondolkodásom is és bár nem lehetetlen de a világi körülményeimet nézve igen nehéz lenne elérnem a boldogságot.
Most ott tartok h a net már egyáltalán nem hiányzik, de sajnos már a fizikai sem annyira mint régen… visszaemlékszek az első 2 hét utánra, mikor megtudtuk hogy haza kell mennem, nem maradtak el a könnyek és ez így volt igen sok ideig. És most miért olyan természetes? Talán csupán megszoktuk hogy az együttlétünk sem tarthat örökké egyenlőre és hozzászoktunk az elszakadáshoz? A magányt nem lehet megszokni sajnos. Bevallom az együttlétek sem olyanok mint régen. Most is csodásak, de akkor olyan volt mint ha a fellegekben járnék. De lepottyantam mert csak egy átlgember vagyok egy átlagos élettel. Talán a kapcsolatunk gyengült? Igen. Talán mert nem olyan erős a szerelmünk? Bizonyára… ma már eléggé megviselt a tökéletesnek hitt, minden próbát kiállt szerelem. Mindenki azt mondja hogy a szerelem nem tart örökké. Vajon ez idő alatt megerősödött bennünk az egymás iránti szeretet (nem szerelem) hogy kiállunk majd továbbra is minden próbát? Nem tudom milyen könnyeket tartogat számunkra a jövő, boldogságét vagy szomorúságét, de azt tudom hogy mindenképpen meg kell történnie. Még nagyon sok minden változni fog és mi is változni fogunk, de senki nem tudja hogy merre és hogyan. Ez az élet meglepetése. Féltem őt nagyon, féltem magam, féltem kettőnket. Már annyira is hogy eléggé durva dolgokat csinálok… Meg is értem ha elhagyna hiszen sokkal jobb emberek is vannak nálam… Csak legyen boldog, én ezt szeretném neki kívánni, akár velem, akár nélkülem, csak boldog legyen. Persze én a legjobbat akarom neki, de tudom h hiányosságaim vannak, és hát nem vagyok egy álomférfi… csak egy idegeskedő kisfiú… vagy egy beképzelt disznó? Ki tudja.
Sok mindenben kell változnom pl. a féltékenység =) ez igen nehéz dolog számomra… Sok mindent mondtam és csináltam amiért nincs bocsánat, bár szívből megbántam sok mindent. De van pár olyan dolog is ami még most is fáj még és azt hiszem hogy pár dolog nincs egészen rendben.De el kell fogadnom hogy én nem mondhatom meg senkinek se hogy hogy éljen. Így el kell fogadnom a dolgokat úgy ahogy vannak. Az élet kezd keménnyé válni.. munka, saját lakás, család, szabadság, egy nagy elszakadás a szülőktől.
Bárhogy is fog alakulni a jövő, én próbálok változni pozitív irányba ami nagyon nehéz. Próbálok megértő lenni, beleélni magát a másik helyzetébe, több szemszögből megvizsgálni dolgokat és a gyerekes durcis dolgaimat elhagyni. Még akkor is ha igazam van, ha nincs. Nehéz harc lesz. De csak így lehet. Megpróbálom, megteszem, harcolok. Új álmok, új célok, új élet?! Mennyiszer mondtam ezt már… és egyre rosszabb lett. (csak pozitívan xD). Félek.. komolyan rettegek hogy elvesztek mindent ami eddig nagyon fontos volt nekem. De bármi történjen is, azt hiszem több meglepetés már nem érhet. Persze de igen.. =) De meg kell békélnem mindennel. Lesz ez jobb is. Lesz! De addig szemtől szemben állok az élettel és ki fog nyerni a párharcban? Az csak rajtam áll…
|
