Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
~
12 évvel ezelőtt, mikor még apró, felhőtlenül nevető gyermek voltam, beállt a változás. Szüleim veszekedni kezdtek, a barátaim kerültek kezdtek… New York nem nyújthatott elég védelmet egy ártatlan kislány számára, hogy ezen az időszakon gond nélkül átlépjen.
1999. augusztus 28-án, arra ébredtem, hogy szüleim kiabálnak egymással, majd apa elhajt. Leszaladtam a konyhába, anyu a konyhapulton támaszkodva, halkan sírt. Odamentem hozzá, de ő csak mosolygott, álcázva a mérhetetlen fájdalmát, és felküldött a szobámba.
Alig két nappal később, 1999. augusztus 30-án, az iskola kezdés előtt apa hazajött, dobozokba pakolta holmijait, és távozott, egyetlen szó nélkül.
Anyám lehívott a nappaliba, és belekezdett, hogy elmondja mi történik körülöttünk. 8 éves voltam, csak sírtam, mert éreztem, hogy minden kezd rosszra fordulni… Anya elmesélte, hogy apa és ő most elvállnak, de ugyanúgy fognak szeretni mint azelőtt…
Aztán minden felgyorsult… 1999. szeptember 1-én emlékszem még, olvasás óra volt, a Kishableány című mesét olvastuk, s beszéltünk róla. Az ajtó nyílott, s a tanárnénink aggódó arccal fordult felém, kihívott a folyosóra, majd fojtott hangon beszélni kezdett:
- Édesapátok keresett engem telefonon. Anyukátok balesetett szenvedett… - itt a néni hangja elcsuklott, szeme tükrözte a mérhetetlen együttérzést, amit érzett azokban a percekben – Édesanyád… balesetet szenvedett. Jajj, drágám… - suttogta halkan -, annyira sajnálom…
Kezeit a vállamra tette, és elvezetett apám karjaiba, aki nem vigasztalt, nem is igen szólt hozzám, csak az autóba ültetett, és elhajtott. Megtudtam, hogy anyát már soha többé nem láthatom, és hogy Los Angelesbe költözünk még a hétvégén… Egyszerűen nem fogtam fel, mi történik…
1999. szeptember 7-én, már Los Angelesben ébredtem. Szobám ajtaját kulcsra zárták, apa nem beszélt velem, és egy idegen Rosanette nevezetű nő járkált a lakásunkban, aki össze-vissza hablatyolt franciául.
5 évvel később:
Ahogy felnőttem, és betöltöttem a 13. életévem, apa dolgoztatni kezdett. Rosanette és ő eljártak otthonról minden este, míg én mostam, főztem, takarítottam. Senkim sem volt...
Egy este, mikor apa és a nő elmentek, gyorsan összeszedtem a dolgaimat és megszöktem… Tudtam, hogy könnyen megtalál apa, hiszen ügyvéd volt. Mégis reménykedve hittem, hogy megmenekülök, és megtalálom anyát… Még akkor sem tudtam, hogy Ő halott, immár több mint 5 éve…
Alig telt el négy óra, és apa rám talált. Magából kikelve ordított, mit sem törődve a tiltakozásommal. Nem volt menekvés. Bedugtak egy szigorú, katolikus lányiskolába. Csak azzal nem voltak tisztában, hogy elszakadt nálam a cérna, mikor még az utolsó reményfoszlányt is elvették tőlem. Megvadultam, felfordulást rendeztem mindenhol. Új anyámat kikészítettem, olyan mértékben, hogy az iskola kollégiumába száműztek. Nekik se volt könnyű dolguk, mivel állandóan megszöktem. Mondhatni: meg voltak ,,áldva" velem... Rendszeresen jártam pszichológushoz, hogy engedelmes kezesbárányt kapjanak, csakhogy az eszükbe sem jutott, hogy akihez küldenek megérti a problémáimat és segíteni akar nekem. Egy délután amikor nála voltam a kezembe nyomott egy táskát és elvitt az egyik barátjához, akinek magánrepülője volt. Megegyeztek, hogy busás fizetségért cserébe elrepít innen, de elárult minket. Az apám lefizette, elküldte értem az embereit és visszacipeltek az iskolába. A gyűlöletem és a haragom sosem látott mértéket öltött, mert elvettek tőlem mindenkit, akit szerettem. Végül az iskola sem bírta tovább, így átkerültem egy másikba, ahol úgymond a társadalom söpredékeit nevelték. Ez a közeg persze sokkal kényelmesebb volt, nem foglalkoztak annyit a diákokkal, oda mentek ahová akartak és azt tettek amit akartak. Hozzácsapódtam a legrosszabb bandához, így egyszer-kétszer bekerültem a rendőrségre, de hát ,,jó családi" háttérrel sosem tarthattak bent sokáig, ami így ment jó darabig.
5 évvel később:
Március 11. volt. Későn értem haza, mert a bandával verekedni voltunk, így szakadtan, sebekkel borítva léptem át az albérlet ajtaját. Ledobtam az ajtó mellé a cipőmet és éppen indultam volna zuhanyozni, amikor megláttam egy idegen nőt az asztalnál ülve, amint rám mosolyog. Nem kapcsoltam egyből, azt hittem csak a fáradtság teszi ezt velem, hisz ki juthatna be egy zárt lakásba, de mikor már az asztalnál ülő illető köszönt is, szöget ütött, a fejemben, hogy itt valami nem okés. És akkor rájöttem, hogy az asztalnál lévő személy az unkanővérem, Mary. Sírva ugrottam a nyakába, hisz évek óta nem láttam, ő pedig elárulta, hogy kiszabadít. Betartotta az ígéretét, apánk persze dühöngött, de minket ez már nem érdekelt. Franciaországba költöztünk és ott éltünk együtt, mint egy kis boldog család.
|
