Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Novella (?!)
Rám tört az írhatnék. :D Ez az első novella(szerű valami) amit írtam... Kicsit depis... (miért nem bírok vidáman írni? :o) mindenképp 16+-os gyenge idegzetűeknek nem ajánlom. De azért véleményt szívesen fogadok levélben! Jó olvasást!
Kismadár
Eva. Eva Felmayer volt a neve.
Kislányként ismertem meg. Evienek szólítottam. 9 éves voltam azon a napon, Evie talán 7.
– Hans! Hans! – Ragyogó arccal, összezárt marokkal szaladt felém, fekete copfjai repkedtek mögötte.
Azt hittem egy békát talált a tóparton, ahogy már sokszor. De kinyitott tenyerén egy kismadár feküdt.
A csupasz, gyenge madárka vaksin csipogott, mire Evie rám emelte éjfekete szemét.
– Tartsuk meg, Hansie! Tartsuk meg! – kérlelt.
Sosem tudtam ellent mondani neki.
Beleegyeztem és együtt építettünk neki egy kis fészket vattából és rongydarabokból. Magokkal és nagy nehezen elkapott legyekkel etettük, de minden próbálkozásunk hiábavaló volt. Pár nap múlva a madárfióka elpusztult.
Evie szomorú volt, de nem ejtett könnyeket. Sosem ejtett könnyeket.
Mindez alig pár évvel a háború előtt történt.
Apám egyszer magához hívatott. 12 éves voltam. A háború szele már érződött a levegőben, egész Németországon furcsa feszültség uralkodott.
Atyám a dolgozó szobájába hívatott, ahová egyébként tilos volt belépnem. Friedrich Schönberger termetes ember volt, félelmetes látvány. Gondterhelten ült az íróasztala mögött, majd miután beléptem, felállt és az ablakhoz sétált.
Nem nézett rám.
– Háború lesz, Hans – mondta minden felvezetés nélkül.
Egy ijedt kisfiú tekintete válaszolt csak neki.
– Nem hagyhatom, hogy tovább találkozgass azzal a zsidó kutyával. – Tudtam jól, hogy a Felmayer család zsidó, de engem nem zavart.
– A Führer kimondta, hogy nem szabadna érintkeznünk az zsidó szennyel és… – Apám homályosan magyarázott még a Führerről, a Hitlerjugendről és a tengelyhatalmakról, de nem figyeltem rá.
Egyre csak az járt a fejemben, hogy nem találkozhatok Evievel.
Az első és utolsó alkalom volt, hogy szembeszegültem apám parancsának.
1939-ben töltöttem be a 16-ot.
Apám akaratából két éve voltam tagja a Hitlerjugendnek.
Négy éve tartottam titokban az Evával való kapcsolatomat, s alig egy éve kezdtem el titokban gyengéd érzelmeket táplálni iránta. Mindig ugyanott találkoztunk, a tóparton, ahol a kismadarat találta.
Sokat beszélgettünk, nevettünk, néha pedig csak néztem, ahogy olvas. Falta a Thomas Mann könyveket.
Egy fülledt, nyári napon volt az utolsó ilyen találkánk. A levegő mozdulatlan volt. A vihar előtti csend.
Eva most nem olvasott, de nem is szólt hozzám. Láttam, hogy valami bántja, de nem kérdeztem. Figyeltem, ahogy idegesen tépkedi a fűszálakat.
– Hans… – Suttogott csak, mintha félne, hogy valaki meghallja.
Halkan kérdeztem meg, mi nyomasztja.
– El fogunk menni. – Dacosan, de szomorúan nézett egyenesen a szemembe.
Hirtelen már nem nyár volt. Kegyetlen, üres tél vette át a helyét.
Hebegve kérdeztem az okát. Nem tudtam elhinni.
– Háború van. Folyamatosan tűnnek el a zsidók. Féltjük az életünket, Hans. – Hangja elcsuklott és vad mozdulattal dobta hátra fekete loboncát.
Minden szava kést forgatott a bensőmben, de nem tehettem mást, el kellett engednem.
Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy valami kedveset, vidámat mondhassak neki, de a könnyeimet nem tudtam elrejteni.
Eva a kezem után kapott, én pedig lehajtott fejjel és összeszorított fogakkal hagytam, hogy a könnyeim összekulcsolódó ujjainkra potyogjanak. Homlokát az enyémhez támasztotta.
Azt kívántam, bár mondhatnám neki, hogy maradjon, de nem tehettem.
– Annyira sajnálom! – suttogta.
Elmondtam neki, hogy szeretem. Addig ismételgettem volna, míg be nem rekedek, vagy míg el nem megy, de elhallgattatott.
Édes, tapasztalatlan csók volt.
Másnapra az egész Felmayer család eltűnt a városból. Eva eltűnt az életemből.
Szalmaszőke hajammal, kék szememmel, hófehér bőrömmel, magas termetemmel és széles vállammal, két év múlva jóformán automatikusan kerültem a Hitlerjugendből a katonaságba, apám legnagyobb örömére.
Befolyásos ember lévén sok támogatót szerzett nekem. Ennek és karizmatikus személyiségemnek hála csak úgy repültem felfelé a ranglétrán.
Noha sosem értettem egyet a náci eszmékkel, nem szóltam semmit.
Sosem szóltam semmit.
Csendben sodródtam az árral. Féltettem az életemet, féltettem apám jó hírét.
20 éves koromban már egyike voltam a legfiatalabb SS-századosoknak.
Minden nap néztem, ahogy emberek halnak meg a reggeli sorakozón és munka közben. Figyeltem lesoványodott testüket, miközben megtört tekintettel néztek rám.
Gyűlölni sem volt erejük.
Ez már nem volt élet.
Csak egy szörnyű rémálom.
Egy 1943-as őszi nap vetett véget neki.
A tábornok a reggeli sorakozó után hívatott magához. Egy másik tiszttel együtt léptem az irodájába. Ott két közlegény fogott közre egy sovány, csíkos ruhába öltözött zsidó nőt. Illendően, karlendítéssel köszöntöttük a tábornokot.
Nem tetszett az egész jelenet.
– Ez a zsidó szuka szította a reggeli lázadást. A társait már elfogtuk – lépett ki az asztala mögül a tábornokunk.
A lány felemelte a fejét és dacosan nézett végig rajtunk. Legutoljára az én tekintetemmel fonódott össze Eva Felmayer fekete szeme.
Nem kaptam levegőt.
Nem akartam levegőt venni.
Fekete hajkoronája eltűnt, csak az utána maradt borosta látszott ki a fejére kötött kendő alól. Keze, amiben a kismadarat tartotta, amivel a hajamba túrt azon a nyáron négy évvel ezelőtt, fekete és kérges volt a táborban végzett munkától. Arcáról és testéről mintha eltűnt volna a hús és a szín. Szürke bőrét át akarták lyukasztani a csontjai.
A szeme azonban ugyanaz volt. Ugyanaz a fekete szempár meredt rám hihetetlenkedve.
– Hans… – Vértelen ajkai némán formálták a nevem.
Ez lehetetlen. Ő nem lehet itt.
Ledermedve, arcomra fagyott közönnyel álltam ott tovább.
– Schönberger! – szólalt meg a tábornok, mire odakaptam a fejem. – Menjen, végezze ki a cafkát! Sommerschein! Künstler! Menjenek vele!
Ordítani akartam.
Érezték, mindig is érezték, hogy nem támogatom a nácikat teljes szívemből. Ez egy próba volt.
Egy emberéletet használtak próbaként. Eva életét.
Mint egy álomkóros, követtem Künstlert és Sommerscheint, akik a karjánál fogva rángatták előttem Evát. Kilökték az egyik ajtón át egy kis udvarra, ahol már sok zsidó lelte golyó általi halálát. Jól ismerték a járást. Megálltak az ajtó két oldalán, hogy előre engedjenek.
Kettesben akartam maradni Evával, ezért utasítottam őket, hogy várjanak itt.
Jóval magasabb rangban voltam, mint ők, nem mertek ellenkezni. Kiléptem az udvarra és az egyikőjük becsukta utánam a vasajtót.
A kalitka bezárult.
Négy csupasz fal, mind öt méter magas, tetejükön szögesdrót, és csupán egyetlen kijárat – a vasajtó, aminek a túloldalán Künstler és Sommerschein állt.
Nincs menekvés.
Az agyam mégis kétségbeesetten kutatott megoldás után.
Eva némán állt fel. Alig egy méterre volt tőlem.
Lassan megfordult, arcán színtiszta szomorúság ült.
Mondhatta volna, hogy hiányoztam neki, hogy örül, hogy lát, hogy gyűlöl. De nem szólt. Nem is volt rá szükség.
Oda akartam menni hozzá, hogy megöleljem. Hogy megszöktessem. Hogy megmentsem.
Hogy tehessek valamit.
De a lábaim a földbe gyökereztek.
– Lőj, Hans. Ha te nem teszed meg, megteszi más. – Szinte kedvesen mondta.
Erős hangja felébresztett az álomból.
Nem maradt más, csak a rideg valóság, ami még a rémálomnál is rosszabb volt.
Szólni akartam, de megrázta a fejét.
– Nekem végem – szólt és hátat fordított nekem. – Lőj, kérlek!
Esdeklő volt a hangja.
El akartam mondani neki, hogy mennyire hiányzott. Hogy akárhány nővel voltam a négy év alatt, mindig csak rá gondoltam. Hogy másik korba kellett volna születnünk. Hogy szeretem. Hogy négy év után is szeretem.
Lassan a pisztolyomért nyúltam.
Kibiztosítottam. Halk kattanás.
A torkom összeszorult.
Forgott a világ.
Felemeltem ólomsúlyú karomat.
Máskor oly biztos kezemben remegett a fegyver.
Mondanom kellett volna valamit. Bármit.
Nem akartam megtenni.
De megtettem.
A pisztoly hangja bennem is megölt valamit.
Megfordultam és kiléptem az ajtón. Közönyös arccal utasítottam a kint álló közlegényeket, hogy takarítsanak el.
Ahogy egyedül maradtam, szétcsúszott minden. A tér és az idő elveszítette jelentőségét. A világ már nem ugyanaz volt, mint reggel. Egy része meghalt és én is vele mentem.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, talán órák, talán napok.
Itt ülök a lakásomban, amit otthonomnak kéne neveznem.
Már minden kegyetlen, üres tél.
Eva már sosem fog kismadarat hozni nekem a kezében.
Sosem fog a füvön hanyatt fekve olvasni.
Sosem fog rám mosolyogni.
Mert meghalt.
Megöltem.
Gyilkos vagyok.
A pisztoly, amivel elvettem az életét itt fekszik előttem az asztalon.
Érte nyúlok és felemelem.
Meglepő, hogy milyen nehéz.
A csöve pont olyan fekete, mint Eva szeme.
A halántékomhoz nyomom.
Most nem remeg a kezem.
Eva. Eva Felmayer volt a neve.
|
