Neil Gaiman: A töndérverkli

Ha ifju volnék mostan én,
s a név halálom köntösén
ne volna, nem hagynék felet
csak lelkemből e föld ölén.

Hogy egyiknek, mely itt marad,
míg látomás csak Tündehon,
a másik hegy-völgyet bejár
a girbe-gurba útakon.

Amott egy tündért lelne ő,
s amint hogy csókot ád neki,
az fentről sok sast hív elő,
s egy mennykőfához kötne ki.

Ha szívem látná, futni kell,
hogy tőle messze jutni kell,
a tündér csillagzsákba dugva
vinné végül mégis el.

Míg a napja jő s telik,
hogy kedve tőle elveszik,
egy tűzpatakba dobja be,
hol barna kölykök meglelik.

És véle fut mind reggelig,
és oly bősz mókát űz vele,
hogy majd négy vékony szálra tépve
hegedűbe fűzze be.

És napra nap és éjre éj
egy dalt zeng majd a drága szív,
mely oly vad, földöntúli, mély,
hogy győzhetetlen táncba hív.

És az, ki ropni kezdi rá,
csak pördül-fordul, megbotol,
s fényes szénszínű szemekkel
aranycsillámmá omol.

De ifju én már nem vagyok,
a szívem hatvan éve már,
hogy rémdaláért elhagyott,
s a Nap völgyén túl messze jár.

Boldog, kinek lelke még,
még ősegész és nem jut át
a Hold szele rajt', hogy vigye
a Tündérverkli dallamát.

Ha nem hallod vad dallamát,
a tündérnép nem lopja szét
a lelkedet, ó én bolond,
hát hozd halálom köntösét!





"Mosollyal tudod legegyszerűbben kihúzni magad a nehéz helyzetekből. Még akkor is, ha az a mosoly hamis."

"Az élet olyan, mint a rajzolás: néha gyorsan és határozottan kell cselekednünk, a dolgokat erélyesen kézbe vennünk, és arról gondoskodnunk, hogy a nagy vonalak villámgyorsan előttünk álljanak. Semmiféle lagymatagságnak, kételkedésnek itt nincs helye, a kéz nem remeghet, a szem nem pisloghat ide-oda, hanem egyedül csak arra irányulhat a tekintet, ami előttünk van."



A madarak és a virágok azért boldogabbak az embereknél, mert nincs fogalmuk a jövőről, nincsenek szavaik, és amiatt sem nyugtalankodnak, hogy mit gondolnak róluk társaik.

“Az életben az a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban szeretnek bennünket, annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”
Victor Hugo

Volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt, ezért utálta az egész világot és mindenkit benne, kivéve a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta. Míg egy nap végre találtak donort, aki felajánlotta a szemeit. A lány nagyon örült neki. Barátja megkérdezte tőle, ha látni fog, hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott. Az operáció sikerült, s mikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta, de ő is vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e? A lány elutasította. Pár napon belül a lány kapott egy levelet, amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot, és a levél végén állt egy mondat: Vigyázz kérlek a szemeimre!..."
Ne felejtsd el honnan jöttél...