Volt egy folyó, egy vad és sötét,
Nem tudta senki sem a legmélyét.
Nem lankadt, nem állt meg ő soha, nem:
Nem tört meg zabolát, ment szüntelen.
Örvénylő habjain táncolt a fény,
De nem tudták, hogy belül milyen szegény.
Futott és futott csak, tajtékozott,
S közben magába bezárkózott;
Fürdeni nem hagyott embereket:
Azt hitte, nincsen már rég szeretet.
Félt, mert ő tudta, hogy nincs végtelen,
S kevés mind szív, lélek és értelem...
Elmúlik mindaz, mi egykor volt,
És élőből nem lesz más, csak rideg holt.
Egyszer jött azonban a Nap:
Egy táncoló, mosolygó, szép fényalak.
Vándorolt hegyre fel, erdőn-mezön,
Ezernyi réten át és legelőn,
Mígnem egy napon egy völgyet talált,
Keresztül rajta egy folyó ment át.
Odament, megnézte, s közel hajolt:
A vad folyó hulláma neki dalolt?
Meglátta hófehér habja alatt,
Mi kincsek rejteznek amott, alant;
Egy kavics, mit kerekre csiszolt a vad,
Egy aranyrög - lélek? - az iszap alatt,
Egy reménnyel teli és ábrándos szív...
S úgy szólt az alak: "Hisz ez a víz hív!"
S többé egy csöppet sem gondolkodott,
Csobbant a víz, ahogy beleugrott.
Fény-testét fellökte elébb a vad,
De elmerült, s táncolt a tajték alatt;
És megtalált mindent, mi rejtve volt,
S nem esett fényén sem egyetlen folt.
Mert ő volt, ki nem félte vad örvényét,
S fényétől megtisztult mind a sötét...
A fény-alak szép lassan enyészett el,
S nem jött már többé a felszínre fel;
De nem bánta többé a vándor-magányt,
Mert folyóját szerette, az árt, a lányt.
S a folyó is szerette a fény-alakot,
Mert folyó Te, és a fény Én vagyok.
Ajánlás:
Zárásképp csörgedez így a folyó:
"Szeretném megtudni, hol van a tó.
Odamegyek, amíg futni tudok;
Figyelj rám, s kövess, ha így akarod.
Így hiszem: legszebb érzés a szerelem...
És tudom már, tudom, hogy van végtelen!"

-mydaydreamer-