Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/313053
|
Schiller
Az ideálok
Hát nyájas-szép ábrándjaiddal
itt akarsz hagyni hűtlenül,
örömöddel, fájdalmaiddal
elrepülsz menthetetlenül ?
Aranykora bús életemnek,
semmi nem marasztalhat itt?
Hasztalan vágy! alásietnek
a végtelenbe habjaid.
Mely ifjú utamra sugárzott,
a vidám napfény elmerült,
szétfoszlottak az ideálok,
miktől az ittas szív hevült.
Az álmok-szőtte drága lénybe
vetett hit bennem rég kiholt;
a durva való szertetépte,
mi oly szép, oly isteni volt.
Ahogy Pygmalion epedve
egykoron szobrához simult,
míg mozdult a kő hideg keble,
s arcán az érzés pírja gyúlt:
szerelmes vággyal úgy fonódtam
ifjan a természetre én,
míg élni kezdett a karomban,
költő-szívemnek melegén.
És, lángjaimban osztakozva,
szavára lelt a némaság,
csókkal felelt a szomju csókra,
megértette szívem dalát.
Számomra élt a fa, a rózsa,
a forrásban dalolt a víz,
és életemet visszhangozva
lelkesült a lelketlen is.
Már szinte szétvetette keblem
valami roppant vajudás,
és hangban, képben, szóban, tettben
porondra lépni vitt a láz.
Mily nagynak láttam a világot,
míg elrejtette bimbaja,
s mily kevés virágot virágzott,
s az is mily gyér és mostoha!
Vakmerőn szárnyra kapva, álma
csalképeitől ittasan
szökkent az élet piacára
az ifjú egykor gondtalan.
Merészen az éter legmesszibb
csillagáig tört terve fel,
s nem volt oly távolság, ameddig
ne hatolt volna szárnya el.
A boldog mit talált nehéznek!
Hogy vitte könnyű röpte őt!
Hogy lejtett a táncos kíséret
az élet szekere előtt!
Az aranykoszorús Szerencse,
az édes bérű Szerelem,
a Hír, csillagokkal övezve,
s az Igazság, napfényesen.
De ah! még félútig sem értek,
s máris elhagyta valahány;
a közös útról mind letértek,
és eltűntek egymás után.
Elillant a Szerencse lopva,
a Tudásvágy szomjan maradt,
s az Igazság napjára tompa
kételkedés vet árnyakat.
Láttam a szent Hír meggyalázott
koszorúját hitvány fejen,
szép tavasza alig virágzott,
s máris elszállt a Szerelem.
Néma, kietlen és kopár lett
az ösvény, melyen mentem én,
zord utamra alig szitált egy
kevés derengést a remény.
Hű szívvel a nyüzsgő csapatból
ki tart ki máig is velem?
Ki vigasztal, s kísér el akkor,
ha sötét házam meglelem?
Te, ki orvoslod sok sebünket,
barátság könnyű, hűs keze,
s megosztod terhét életünknek,
szívem vágya és öröme.
S te, támaszunk minden viharban,
barátság társa, rokona,
szorgos Munkálkodás, ki lassan
alkotsz, de nem rombolsz soha,
Igy építed az öröklétet,
porszemhez porszemet teszel,
s időnk könyvében napok, évek
adósságait törlöd el.
Rónay György
|
