"Oly furcsák vagyunk mi emberek,
a lelkünk sír, az arcunk nevet.
Egymásról azt hisszük, boldog talán,
s irigykedünk minden szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog
gondolatai tiszták, szabadok.
S nem vesszük észre, hogy vennénk észre,
hogy könnyei égnek csillogó szemében.
Hazugság az egész életünk,
hisz akkor is sírunk, ha nevetünk."


Voltam már vesztes, de legyőzött sohasem! Akartak már a becsületembe tiporni. Próbáltak már megalázni! Voltam Én már lent, sőt még lejjebb is! Tapostak a szívembe, gázoltak a lelkembe. Nem szégyenlem kimondani: Volt, hogy majdnem ordítottam a fájdalmaktól, a vágyaktól, a tehetetlenségtől, a haragtól, dühtől, bosszúvágytól . Volt, hogy sírtam sőt, zokogtam, mint egy kisgyermek. Volt, mikor úgy éreztem és gondoltam, hogy nem tudok fölállni és lent maradok, de mindig sikerült erőt merítenem még a legkilátástalanabb helyzetekből is, és mindig fölálltam, fölállok és mindig is föl is fogok!