Fénykép: Penelopé (Vatikáni Múzeum)


Várok. Amióta a fejemet csak tudom, mindig vártam valamit. Hogy felérjem a könyves szekrény alsó polcát, hogy mehessek nagymamához, hogy hazajöhessek.
Vártam az unalmas órák végét, a vakációkat, az egyetemi záróvizsgámat. Azt hittem attól felnőtt leszek. Hát nem. Csak a várakozásaim tárgyát lett nehezebb kiválasztani.
Vártam a tavaszt, a forró nyarat, a találkozáshozó őszt. A telet sosem vártam, az jött, de rejtekzsebében ott volt már a tavasz reménye. Így elviseltem. S vártam a végét.
Vártam a szerelmet, majd a szerelmemet. Az órát, amikor eljön, s gyűlöltem a karóráját, ami kínosan figyelmeztetett, ha mennie kellett.
Vártam. Örömmel, izgalommal, reménnyel, keserűséggel, féltéssel, haraggal. Volt, hogy csak úgy, egyszerűen vártam.
Várok. Örömmel, izgalommal, reménnyel.
Várom a tavaszt, az öleléshozót. Az olvadó jég csepegését, az egyre erősödő napsugarat, a kertben nyíló ibolyákat, s valamennyiben Téged.