Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/4964
|
2005. szeptember 20.
Odalent állandó kapcsolatban voltunk a lázadó mórokkal. A tiltott területek mélyéről bukkantak elő, azokról a területekről, amelyek fölött repülőútajainkon áthaladtunk; elmerészkedtek Juby, Cisneros erődjéig, kenyeret, cukrot, teát vettek, azután újra elmerültek titokzatos világukban. Mi pedig átvonulásaikkor megkíséreltük, hogy megszelídítsünk közülük egyet-egyet.
Ha befolyásos törzsfőkről volt szó, a vonal igazgatóságának engedélyével gépünkre vettük őket olykor, hogy megmutassuk nekik a világot. Meg akartuk törni gőgjüket, mert a foglyokat inkább gőgből, mint gyűlöletből mészárolták le. Ha az erődök környékén találkoztunk velük, még csak nem is szitkozódtak. Elfordultak és köptek. Gőgjük forrása hatalmuk illúziója volt. Hányszor hallottam olyanoktól, akik talpra állítottak egy háromszáz főnyi harcképes sereget: „Szerencséjük ott, Franciaországban, hogy több, mint száznapi járóföldre vannak…”
Mi hát megsétáltattuk őket, és így történt, hogy hárman közülük meglátogatták az ismeretlen Franciaországot. Azok közül voltak, akik egyszer elkísértek Szenegálba, és sírva fakadtak, mert fákat láttak.
Amikor viszontláttam őket sátraik alatt, a mulatókat dicsérték, ahol meztelen nők táncolnak virágok között. Íme: férfiak, akik soha nem láttak se fát, se forrást, se rózsát, és csak a Koránból tudják, hogy vannak valahol patakokkal folyó kertek, mert a Korán így nevezi a Paradicsomot. Ezt a Paradicsomot és szépséges rabszolganőit a homoksivatagon elszenvedett keserű halállal lehet elnyerni, a hitetlenek egy szívbe fúródó puskagolyójával, harmincesztendei nyomorúság után. Isten azonban becsapja őket: a franciák birtokolják ezeket a kincseket, mégsem követeli tőlük a szomjúság, a halál váltságdíját. Ezért tűnődnek most az öreg törzsfők,. És ezért kockáztatnak meg vallomásokat, míg a Szaharát nézik, mely pusztán nyúlik el sátraik körül, és sovány örömeit kínálja halálukig.
-Tudod… a franciák istene… Nagylelkűbb a franciákhoz, mint a mórok istene a mórokhoz!
Néhány héttel ezelőtt elvitték őket Szavojába. Vezetőjük egy vízeséshez kalauzolta őket; olyan volt a vízesés, mint egy csavart oszlop, és egyre mormolt.
-Ízleljétek meg!- mondta.
Édesvíz volt! Víz! Hány napig kell vándorolni itt a legközelebbi kútig, és ha elérte az ember, hány órán át kell ásni a homokot, mely betemette, míg fölcsillan a tevék piszkával kevert sár! Víz! Cap Jubyban, Cisnerosban, Port- Étienne-ben a kis mór kölykök nem pénzt koldulnak: üres konzervdobozzal a kezükben vízért könyörögnek.
- Adj egy kis vizet, adj…
- Ha jó vagy…
A víz aranynál többet ér, elég egy csöppje, hogy kicsalja a homokból egy fűcsomó zöld kis szikráját… Ha eső volt valahol, nagy népvándorlás indult meg a Szaharában. A törzsek megindultak a fű felé, mely nemsokára kihajt, háromszáz kilométernyire tőlük… s ez a fukar víz, amelyből Port- Étienne-ben tíz esztendeje egyetlen csöpp sem hullott le, ott zúgott előttük, mintha egy megrepedt ciszternából áradna ki a világ egész készlete.
- Gyerünk- mondta a vezető.
Ők azonban nem mozdultak.
- Várj. Hagyj még…
Hallgattak, komolyan, némán figyelték az ünnepi csodát. Az élet áradt ki a hegy méhéből, az élet, maga az emberi vér. Ami egy perc alatt elfolyt, egész karavánokat feltámasztott volna, amelyek szomjúságtól részegen örökre eltűntek a sós puszták, a délibábok végtelenségében. Isten nyilatkozott meg itt, nem fordíthattak hátat neki. Isten megnyitotta zsilipjeit, és föltárta hatalmát: a három mór mozdulatlanul nézte.
-Mit néztek? Gyerünk…
- Várni kell még.
- Mit kell várni?
- A végét.
Meg akarták várni azt a percet, amikor Isten belefárad a szeszélyébe. Isten fösvény, hamar megbánja.
-De ez a víz így folyik ezer éve!
Ezen az estén nem beszéltek a vízesésről. Vannak csodák, amikről jobb hallgatni. Különben az ember nem ért meg többé semmit, és kételkedni kezd az Istenben.
A. de Saint- Exupéry: Az ember földje
|
