Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/189312
|
2005. szeptember 20.
…Akkor egy gyerek haladt el mellette, és Bark szelíden megsimogatta a gyerek arcát. Az ránevetett. Nem úrifiú volt, aki megszokta, hogy hízelegjenek neki: gyönge kis kölyök volt, akinek ő, Bark, kedvességével örömet szerzett. S aki ránevetett. Ez a gyerek felébresztette őt, s Bark most már valamivel fontosabbnak érezte magát a világban, egy gyönge kis kölyök miatt, akinek rá kellett mosolyognia. Kezdett ráeszmélni valamire; gyors léptekkel haladt tova.
- Mit keresel?- kérdezte Abdullah.
- Semmit- felelt.
De amikor az utca kanyarulatában egy csoport játszó gyerekre bukkant, megtorpant. Megérkezett. Szótlanul nézte őket. Azután a zsidók boltjaihoz sietett, és ajándékokkal tért vissza. Abdullah rászólt:
-Bolond, vigyázz a pénzedre!
Bark azonban nem hallgatott rá. Komolyan intett minden egyes gyereknek. A vékony kis karok kinyúltak a játékokért, karperecekért, aranyvarratos papucsokért. S a gyerekek, amikor jól megmarkolták kincsüket, vadul elfutottak.
A hír elterjedt, Agadir többi gyereke is hozzátódult: Bark aranyos topánkát adott nekik. S Agadir környékének kölykeit is megbolygatta a hír: fölkerekedtek, és zajongva siettek a fekete istenséghez, szakadozott rabszolgaruhájába csimpaszkodtak, járandóságukat követelték. Bark tönkrement, minden pénzét elvesztette.
Abdullah azt hitte: megőrült örömében. De én úgy hiszem, Bark esetében nem arról van szó, hogy meg akarta osztani túláradó örömét.
Mert szabad volt, rendelkezett a legelemibb javakkal, azzal, hogy megszerettesse magát, elinduljon északnak vagy délnek, megkeresse munkájával kenyerét. Mire jó az a pénz?… S ekkor, mint az éhséget, úgy érezte annak szükségét, hogy ember legyen az emberek között, kapcsolata legyen az emberekkel. Az agadiri táncosnők jók voltak az öreg Barkhoz, de könnyen elvált tőlük, úgy, ahogyan jött: nem volt szükségük rá. Az arab kávémérés pincére, az utcák sok járókelője mind tisztelte benne a szabad embert, megosztotta vele testvérien a napfényt, de senki nem adta jelét annak, hogy szüksége volna rá. Szabad volt, de végtelenül szabad, annyira, hogy már szinte nem is érezte, hogy a földhöz tartozik. Hiányzott neki az emberi kapcsolatoknak az a súlya, amely megbéklyóz, hiányoztak a könnyek, istenhozzádok, szemrehányások és örömök, mindaz, amit az ember minden egyes mozdulatával ápol vagy széttép, hiányzott az az ezernyi szál, amely a többi emberhez köti az embert, és súlyt ad neki. De Barkra már ezernyi remény súlya nehezedett.(…) már megtalálta súlyát idelent. Mint egy arkangyal, aki túl könnyű ahhoz, hogy az emberek életét élje, s ezért inkább ólmot varr bele övébe: Bark botladozott, a földhöz vonta száz és száz gyerek- s mindnek olyan nagyon szüksége volt egy aranyos topánkára…
A. de S-Exupery: Az ember földje
|
