Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/17
|
2006-10-28
Miért kell beszélni az embereknek
Sokáig egyáltalán nem értettem, miért kell beszélni az embereknek. Csendben sokkal szebb minden. Emlékszem, egy nap kitaláltam, hogy nem szólalok meg többé.
Talán nyolc lehettem akkor. Anyám reggel jött felkelteni, s kérdezte, kérek-e tejet a szokásos vajas kenyereimhez. Nem feleltem neki, de leírtam egy papírra, hogy én megnémultam, és mától kezdve ez így lesz mindörökké, míg csak élek. Emlékszem, így írtam: mindörökké. A múlt heti irodalomórán vettünk egy verset, abban volt.
Anyám elôször elképedt, szemei csaknem kiestek a helyébôl, aztán mikor rájött, hogy már tíz perce így áll pislogás nélkül, ordítozni kezdett. (én a magam részérôl azt csodáltam, hogy a szemgolyói mennyire nem ismerik a gravitációt.)
- Kázmér! Kázmér! Kelj már fel! A fiad néma lett! Istenem most mi lesz velünk?! Hogy fogja így kijárni az iskolát? - potyogtak a könnyei.
Sajnáltam anyámat, de mindemellett úgy láttam, hogy a tervem egész jól halad, és most már egész csomó tanulásmentes évet helyeztem kilátásba. Apám csipadörzsölgetés közben vánszorgott át a szobámba, ami így látatlanban elég nagy zajjal járt.
- Mi van má´? Én ma éjszakás vagyok, Icuka!
- Tudom, te mamlasz, de a fiad megnémult, érted? Nem jön ki hang belôle!
- Jó´ van má´! Értem, én, no! Na, tátsd ki a szád, kölyök!
Ezt engedelmesen meg is tettem, és apám szakértô (vagy sokkal inkább álmos) szemekkel megvizsgálta, ami odabent volt.
- Nincs itt semmi baj, e! - jelentette ki végül, és már ment is visszafelé, csipanyomokat hagyva maga után.
- Kázmér! - sipította anyám - Hogy lehetsz ilyen nemtörôdöm? Ezt a gyereket orvoshoz kell vinni!
- Há´ vigyed! Én aludni megyek.
- Te szerencsétlen? - anyám mindig is választékosan beszélt, ezért nem idézem az ezután elhangzottakat.
- Jó´ van! Akkó´ vigyük orvoshoz! - adta be derekát apám.
Ebben az ügyben már láttam némi veszélyt, de azért felöltöztem, és hamarosan az egész család levonult a rendelôbe. Anyám mindenkinek elsírta a hírt, akivel csak találkozott, hogy mi történt velem, de azok csak idegenül, néztek rá, hisz ilyet még nem hallottak sosem.
Aztán behívtak minket.
- Panasz?
- Megnémult a fiam - tuszkolt elôrébb anyám a hunyorgó, ragyás kép? orvos felé.
- Megnémult? - elkapta a karom, maga elé húzott.
Éles szemei az enyémeket kutatták, majd azt mondta:
- Fordulj meg!
Megtettem, aztán ordítottam egy irdatlan nagyot, ugyanis hátbavágott.
Anyámék nem tudták, örüljenek-e, hogy van hangom; dühösek legyenek-e, hogy az orvos rajtam hagyta a kézjegyét; vagy pofon vágjanak-e, amiért így viselkedtem. Így tehát anyám szólásra nyitotta a száját, behörpölt egy rakás levegôt, hogy egy szuszra tudjon mindenkit kiosztani, de mégse mondott semmit, csak kivonszolt az utcára. Apám bambán követett minket.
- Látod, Kázmér! Ez is a te hibád, hogy ilyen lett a gyerek! Nézd meg, hogy hazudik, a kis?
És mig anyám így beszélt, én kissé csalódottan, hogy ezentúl majd beszélnem kell, azon gondolkoztam, hogy talán jobban jártam volna, ha inkább megsüketülök.
/Rozinnyó/
|
