Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/124648
|
2006-12-11 - elveszíteni valakit
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányában döbbenünk rá, mennyire szerettük.
Utólag.
És jönnek az emlékek: a közös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve látod meg a múltat, s azt kiáltod:
-Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét, minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá, másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... – Amit nem lehet elmondani.
Igazán szeretni a ravatalozóban tudunk.
Látod, ilyen cikis mondatokat írok. Mert igazak.
Hogy mit jelent szeretni valakit, azt akkor tudjuk meg, amikor elveszítjük.
Amikor van, észre se vesszük – természetes.
Így vagyunk életünkkel is.
Végigrobotoljuk az egészet, rosszkedvűen és idegesen. Azt mondjuk: szürke hétköznapok. Alig várjuk, hogy elmúljon a hétfő, a kedd, a szerda, a jövő hónap…s végül az egész élet.
Az időbe szorult ego tekintete mindent szürkében lát. Állandóan boldogtalan. Úgy éli az életét, mint egy szorgalmi feladatot. Nem veszi észre, hogy csodában jár. Azt hiszi, mindig így lesz. Hamis örökkévalóságban él, alig várja, hogy a napja elmúljon. A jövőt reméli, ami képzeletében talán színes, de mire eljön, szürke lesz és elviselhetetlen. Semmi sem jó. Állandóan konfliktust idéz maga köré, és hajszol valami nem létező káprázatot, miközben a jelenről megfeledkezik. Soha sincs itt – mindig ott van. Nem tudja, hogy hozzáérni a szerelme kezéhez: előleg az örökkévalóságból.
Figyeld meg, ha boldog vagy, repül az idő.
(…)
Aki szeret, kilép a „józan ész” számító világából s valamiféle életmámor állapotba kerül.
Később döbbenünk rá, amikor ott állunk a sírjánál annak, akit szerettünk – hogy elmulasztottuk megélni vele a szüntelen életmámort. Elmulasztottunk együtt repülni! Vagyis, nem a valóságban éltünk! Valami ostoba rögeszmét tartottunk „valóságnak”, ami minden pillanatunkat bekoszolta és elrontotta."
Müller Péter Szeretetkönyv c. könyvéből
|
