Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/88288
|
2008-04-14
Ott ültem a verandán. Esteledett. Fülledt, álmos levegő gubbasztott a tájon. Éreztem, hogy ma valaminek történnie kell. Hogy meglátom váratlanul. Nem is érzés volt ez, hanem bizonyosság. Szerencse, hogy én ülök itt, és nem más: jó megfigyelő vagyok.
A távoli hegyek kontúrjai elmosódtak. Az elmosódás annyira intenzív volt, hogy a hegyeket nem is lehetett igazán megkülönböztetni a táj egyéb alakzataitól. Nem beszélve arról, pontosabban szólva, beszélve róla: a verandát házak vették körül, tehát nem is láttam egyebet, csak falakat. Ráadásul a föld görbülete is akadályozta a hegyek megfigyelését, mert azok olyan messze voltak, hogy csak tíz kilométer magasságból lett volna esélyem megpillantani őket. „Most ezért menjek fel tíz kilométerre? Hogyan?” – tettem fel a kérdést, de nem válaszoltam. Szóval nagyon fura érzés támadt bennem. Határozottan gyanítottam, hogy mindjárt meglátom. Nem is kellett sokat várnom. Tíz év múlva, amikor ugyanazon a verandán ültem, és néztem az eget, végre megmozdult valami. Bennem. Az jutott eszembe, hogy most már lássam meg azt, amire ácsingózok, mert különben ideges leszek. Ekkor remegés fogott el, csak arra nem emlékszem már, hogy miért, ha jól tudom. Ha rosszul tudom, akkor viszont emlékszem. Ehhez viszont arról kéne megbizonyosodnom, hogy hogyan tudom.
De egyszáz, mint szó: megláttam! Igen. Én láttam meg! Konkrétan, és félreérthetetlen teljességében. Ott állt. Fényes volt és agresszív. Olyan agresszív, hogy belehaltam volna, ha nem maradok életben. Egy lélek sem volt a környéken, így senki se látta volna magamon kívül. Olyan agresszíven állt, mint egy cipész. Ha bárki kérdezné, elmondanám, de így mélyen hallgatok: gömbhideg volt és céklaserény. Mások dömpingindigónak nézték volna, vagy összetévesztették volna egy jókora, illat alakú fénylepedővel.
Ott lebegett a veranda előtt, vagy hebegett, Nem mindegy? Nem ez a lényeg. De akkor mi? Mi a lényeg? Ezt persze én sem tudhatom. Csak bámultam, és azért nem mesélem el, hogy hogyan volt, mert úgysem hinnének nekem. Kinevetnének. Rajtam röhögne az egész istenadta világ. Arra pedig nagyon allergiás vagyok, ha rajtam röhögnek.
Így azt már semmiképpen sem árulom el, hogy ezek a fénylények magukkal vittek.
Nem sok időre, csak pár percre. Földi idő szerint nyolc és fél perc lehetett, vagy három egész kettő tized. Ott kilenc hónapnak tűnt Rám parancsoltak, hogy szüljek nekik gyereket, hiába magyaráztam, hogy én férfi vagyok. A DNS-láncomat is elvették, és feltették a nyakukba egy szintén tőlem származó fehérjemedállal.
Alig tudom feldolgozni a történteket. Azóta megváltozott az életem. Mit tegyek? Voltam már néhány újságszerkesztőségben, és mondtam nekik, hogy történt velem valami, amiről nem szeretnék beszélni. Írtam is egy könyvet, de meg sem említettem ezt az egészet. Elmegyek majd a televíziókhoz is, de ott se szólok semmit. Egyedül kell vinnem a nagy terhet. Egyes-egyedül. Pedig szeretném végre felrázni az emberiséget. Figyelmeztetni őket a veszélyre, amiről egyelőre csak nekem van sejtésem. Felhívni a figyelmüket arra, hogy invázió és világvége fenyeget, de mindegy. És ha nem hisznek nekem, vessenek magukra!
Ha ilyen nagy az érdektelenség irányomban, akkor gyorsan elvégzek egy egyetemet kockavillám szakon, és nézhetnek! Utána bezzeg komolyan vennének, de már késő lesz. Már nem magyarázom el akárkinek, hogy hogyan működik a világ. Ülhetnek majd riadtan nyomorult kis otthonaikban, köztük az elaggott matektanárommal, aki szintén megérdemli a rossz sorsát. Nem tudom elfelejteni becsmérlő tekintetét, ahogy vékonyka hangomért gúnyolt az egész osztály előtt. Aztán nem sokkal később már rajtam röhögött az egész iskola. Utálom őket tanárostól, osztálytársastól együtt. Nem sokára el kellett költöznöm a városból is, mert híre ment az iskolai szlogennek, amit rólam faragtak:
„Röhög már az egész város, bármit mondasz Kappan János.”
Szóval, majd ha egyetemi diplomával a hátam mögött a katedráról mesélem el, hogy hogy jártam, akkor majd térden csúszik előttem a szülővárosom a nagyképű tanárommal együtt. Már nagyon várom! Addig nem is szólok az ufókról.
Mi ez a hangos csörömpölés? Mi ez? Jaj, de ismerős! Az az ökör szomszédasszony ordít. Átkáromkodott a kerítésen, hogy ha még egyszer üvöltözök éjjel hazafelé a kocsmából, akkor megharaptat a kutyájával. Utálom ezt a nőt. Most is felébresztett, pedig volt még egy kis álmodnivalóm…
|
