Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek



[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

Watashi wa Enma Ai naplója


Aichan [202756 AL], gazdája Watashi wa Enma Ai
Semmi...

Ugrás egy másik naplóhoz!

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/202756
Semmi...

" Élet és halál határán jársz. Sötétség és fény között rekedtél, reszketve az elmúlás terhes, hideg levegőjében.
Az idő kereke újra fordul egyet. Ami élt eddig, most elmúlik. Ami holt, most új életre kel...
Az újjászületés pillanatai.
Az izmok egyszerre húzódnak össze, az érzés késként hasít a testbe. A levegő ezernyi tűvel szurkál, az érintés fáj, a hang kínt okoz. Elfogadni a megmásíthatatlant: élsz. Újra és újra. Minden alkony életet hoz, s minden hajnal halált. ".

Fáj...nagyon fáj...a magány hidegsége és az elfojtott érzelmek belülről ölnek meg...és rájöttem valamire,ami nagyon fáj: beteg a lelkem,nincs rá gyógyszer...nincs...öldöklő lelkibetegség,ami megfojt,megöl,végez velem...előbb útóbb...Utálom ezt a hangulatingadozást,de ez ezzel jár...hogy beteg vagyxok...hogy értéktelen,hogy egy senki,akinek halnia kell,akit utálnak...ez vagyok én...legalábbis ezt látom magamról...miért nem haltam meg már akkor? miért...hogy a traumák széttépték a lelkemet,hogy már nem tudok örülni és talán..már nem is tudok szeretni...de ezt egy "normális" ember nem értheti,az átlag nem értheti,senki nem értheti...csak azt mondják mind "bolond vagy,beképzeled", "akaratgyenge vagy","ez a koroddal jár"...mondani könnyű,de ez nem beképzelés...ez betegség...mi lenne ha tényleg meghalnék? Szabadulnék...börtön a mókuskerék,amibe bezártak és börtön minden...sose leszek szabad,elég jó senkinek,és nem tudom miért...megöl a ridegségem...halnom kell...de valami még itt tart és nem enged...

Pokoli Lány vagyok...már csak egyet akarok felejteni,hogy ne fáljon,mert fáj...neki is kettétépték a szívét..nekem is...és fáj...nagyon fáj...sírni akarok,de már az se megy...

Íme egy történet,rólam is szól(hat)

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.



S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.

Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.

Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.

S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.

Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.



Problémás tartalom jelzése





TeveClub a facebookon

© Napfolt Kft. - Médiaajánlat