Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/149994
|
Feketék a holnapok
Búsan bolyongok az életen,
nem látszik cél vagy értelem.
Képzelt világ magamra hagy,
a mosoly az arcomra fagy.
Halvány álmokat kergetek,
már önmagamra sem lelek.
A boldogság egy pillanat,
aztán eltűnik, elszalad.
Üres a lelkem, üres a táj,
nem érdekel, csak néha fáj.
Vígaszként dobott szép szavak
sorjában porrá omlanak.
Azt sem tudom, hogyan, kivel:
kérges kedvem kit érdekel.
Létem más elé nem teszem,
ne fogja senki meg kezem.
Mert megfelelni nem tudok,
csak lézeng bennem egy titok.
Terhemet másra nem dobom,
mindazt, mi bánt, elhallgatom.
Így élek egyes-egyedül,
jobb is, ha minden elkerül.
Fusson mindenki messze el,
félelmemre a csend felel.
Mert megint, újra rettegek,
választ talán sosem lelek.
Az egyik percben szép az ég,
majd tűz gyullad, hamuvá ég
boldogság, jóság, szeretet.
Nem kérek megváltó kegyet,
mert érdemtelen nem szabad.
Az idő lassan elhalad.
Ördögi kör, miben vagyok,
rút feketék a holnapok.
Most így érzem, ha így marad,
nem mardos többé bűntudat.
Könnyet semmiért nem hullatok.
Saját magamba fulladok.
Ha soha többé nem leszek,
nem árthatok, nem vétkezek.
2009. május 5-én
Dobos Attila
***************************************************
Jelentése: ismét rossz kedvem van.
Egyik pillanatról a másikra változik.
***************************************************
Miért van az
Miért van az, hogy mindig arra vágyunk,
aki sohasem indul el felénk.
Bötölteni a nappalunk, az álmunk,
szívünkben él, a csendes pillanatban,
a reggelekben, a hűvös alkonyatban.
Mégis tudjuk, hogy nem lehet miénk.
Szeretet-koldusként céltalan haladva
néha derűvel, néha könnyek között
vágyat csempészünk a hétköznapokba.
Azt hisszük, színük végleg megmarad,
leomlanak a tornyok és falak,
s ráeszmélünk, hogy újból elszökött.
Fejünkben még gondolatként cikázik,
hogy visszatér és mellettünk marad.
Morzsát dob nekünk, néha még eljátszik
az érzéssel, hogy valamit jelentünk.
Felismerjük, elé hiába mentünk,
bábok vagyunk: szívet ő másnak ad.
Vakok vagyunk, így látni sem kívánjuk,
a sors kemény, az élet egy mozsár.
Felőrli kedvünk, apróra zúzza álmunk,
nem mi kellünk, régóta másra vár.
Csak elhintett egy szép ígéretet,
s balga mód hittük, valóság is lehet.
Szárnyunk szegetten, örökre megkötözve
más nem marad: magunkba fordulunk.
Elhangzik még megannyi szép ígéret,
bizalmunk csorbul, legtöbbször hallgatunk.
Őrjítő zsivaj száll a szürke ködbe,
s gödrünk legmélyén megleljük magunk.
2009. május 5-én
Dobos Attila
|
