Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/253253
|
A kislány, aki elveszett álmában
2010-11-04
Egy lidércnyomásos dark novella B. Rita tollából:
B. Rita –
A kislány, aki elveszett álmában
Élt egy kislány. Rég nem látta senki. Nem volt szebb, se csúnyább egy átlagos kislánynál. Se butább, se okosabb, se ügyesebb, se ügyetlenebb, se bátrabb, se szégyenlősebb, se szegényebb, se gazdagabb a többieknél. Viszont volt valamije, amije csak keveseknek adatott meg: ő látott olyasmiket is, amiket más álmában sem figyelhetett meg. Míg ő egy fában a benne élő koboldokat szemlélte, addig mások csak egy elszáradt tölgyet láttak. Ha megálltak megnézni egy folyó sodrását, ő a benne lubickoló tündéreket figyelte.
- Kicsi még - mondták a szülei, ha szóvá tette a látottakat - majd kinövi.
De a kislány sosem nőtte ki. Az óvodában büszkén mesélte a kalandjait a csúnya, kövér óvónéninek, aki olyankor behívta a szüleit, és hosszú, hosszú ideig beszélgetett velük a zárt ajtó mögött. Olyankor ő csak ült, kedvenc plüssmacijával a kezében, és neki mesélte el, miket beszélgettek a koboldokkal, hogy min nevettek a tündérek a ligetben, kire fújt a szomszéd néni félszemű kandúrja a lépcsőházban. Mikor anyu és apu kijöttek, gondterhelt arccal kézenfogták, és otthon hosszan tanították őt arra, hogy amit lát, az nem is létezik. Hogy a tündérek nevetése csak a szél, hogy a koboldok csak a képzelete szüleményei, hogy a macska csak a szomszéd kutyára fújt. Olyankor a kislány csak ült, maciját magához ölelve, és nagyokat bólogatott, ha kérdezték. De sosem hitte el, amit a többiek mondtak.
- Te hülye vagy, a tündérek nem is léteznek!
- Te még hiszel a Télapóban?
- Nem is élnek sellők a Dunában!
- A sárkányok már régen kihaltak!
Az óvodában a gyerekek ezeket kiabálták neki, ha bárkinek a kalandajiról mesélt. A többiek kinevették, csúfolták, megverték a történetekért. Így történt, hogy végül a pármunkákat is egyedül csinálta meg, a kiszámolósdinál a falnál ücsörgött, a fogócskában mindig ő volt a fogó. Az óvónénik a sarokba állították, ha bármikor kiejtette a száján a "tündér", a "sárkány", vagy bármelyik fantázialény nevét.
A kislány végül megutálta őket, és úgy döntött, jobb lesz, ha azt csinálja, amit a felnőttek, és a többiek szeretnének.
Ezek után soha többet nem mesélt a többieknek. Soha többet nem rajzolta le a fában lakó koboldokat, a hatalmas, félig ember félig ló lényeket. Helyettük házakat, a családját, virágokat kezdett el rajzolni. És egy szomorú kislányt, akit csúnya emberek vesznek körül. Odarajzolta az óvónénit, a többi gyereket, anyukát és apukát, a nagymamát, a szomszéd nénit, a postás bácsit, a boltban dolgozó nénit. Mind kiabáltak a kislánnyal, aki csak állt középen, és dacosan nézett ki a képből. Eldugta ezt a képet a matraca alá, hogy soha, senki ne találja meg.
Már majdnem iskolás lett, amikor egyre ijesztőbb dolgokat kezdett el látni. Csúnya bácsikat, akik lányokat ijesztegettek az utcán. Szörnyetegeket, sok, hegyes foggal, akik a játszótereken a kicsikre vadásztak. Éhes sárkányokat, akik köröztek a város fölött, csak az alkalomra várva, hogy lecsaphassanak valakire. Álmatlanul forgolódott éjszaka, mert egy hosszú szakállú lidérc nem hagyott neki nyugtot. Akkor aztán, egy nap, anyuka kézen fogta, és egy fura szagú, fura helyre vitte. Sok játék volt egy sarokban, és egy szép ruhába öltözött néni mindenféléről kérdezte. Kérdezte a tündérekről, a Mikulásról, mindenről, amit csak ő látott. Azt mondta, benne megbízhat. Ő magához ölelte a plüssmackót, és mélyen hallgatott. Azután a néni behívta anyut, és hosszasan beszélgetett vele.
- Tudod, én tudom ám, hogy be akar árulni minket anyának. De nem fogom hagyni. Ez a mi titkunk. Csak a tiéd és az enyém - suttogta a maci elrongyolódott fülébe, miközben a sarokban ücsörgött. Igen. A sárkányok, a tündérek, a manók, a sellők, a démonok, a csúnya bácsik, csak a mi titkunk marad. És soha, senkinek nem mondjuk majd el...
Mikor hazaértek, a kislányt hamar felzavarták a szobájába. Apa és anya sokáig beszélgettek odalent, apa kiabált is. Talán olyasmiről, hogy anya tehet róla, hogy ilyeneket lát. A fejére húzta a takarót, elővette a matrac alól a rajzot. Sokáig nézegették a macival, mielőtt elaludtak.
Másnap, mikor hazajött az oviból, apa a rajzot lobogtatta a kezében. Odaparancsolta a székhez, és kiabált vele, hogy:
- Mi ez?!
- Mit képzeltél magadról, miket rajzolsz?!
- Hát ennyire szereted te a szüleidet?! Minket, akik mindent megadtunk neked, buta kislánynak, hogy jó életed legyen!?
- Bánom már, hogy az én kislányom vagy!
Aztán apa felkapta a székről, és irtózatosan elfenekelte. A kislány zokogott, miközben apu a vállára kapta, és bevitte a szobájába. Ledobta őt az ágyra, és üvöltve rázárta az ajtót. Odakintről még hallotta, ahogy anya megpróbálja megvédeni, de aztán ő is elhallgatott. Végül apa is abbahagyta az üvöltést. A kislány könnyeit nyelve előhalászta a félszemű macit, magához ölelte, és azt suttogta:
- Bárcsak megszökhetnék ebből a világból... - aztán elaludt.
Fura helyen ébredt. Mindent elborított a kosz, sőt, a mocsok, a szemét halmokban állt. Mindenhol szétszórt, összetört tárgyak hevertek. Lassan, de biztos léptekkel indult el a szeméthegyek között. Nem félt, bár a hely kisugárzása óvatosságra intette, a rothadás szaga marta az orrát. Lehajolt, hogy valamit felemeljen a ragacsból. Egy összetört báb volt az, kicsavart tagokkal, összetépett ruhával. Gyönyörű kislányt formálhatott régen, de itt, most, bársonyruhácskája szétszaggatva, karjai kicsavarva, az arca összefirkálva. A madzagok elszakadtak, összegubancolódtak. A kislány leült, kibogozta a bábot, megigazította ruháját, karjait, lábait, megtörölte az arcát. Aztán továbbindult.
Felismerte régi, összetört játékait a halmokban. Itt egy régi nyuszi, ott az eltörött búgócsiga. Aztán más halomhoz ért. Ha nincs valami titokzatos csillanás, talán rálépett volna az ernyedten heverő, összeragadt szárnyú tündérkére. De mielőtt lehajolhatott volna érte, az egy utolsót sóhajtott, és végleg kilehelte a lelkét. Könnyek szöktek a szemébe, elszaladt.
Messze járt már, a sirályok köröztek fölötte, időnként lecsapva valamire a szemét között. Szorongatta a báb kezét, egészen megizzadt a tenyere. Ekkor sírást hallott valahonnan. Odasétált, hát látta, hogy egy pici manócska sírdogál egy halom aljában. Egy sárkánykölyök hevert mellette, akiben alig pislákolt már az élet: a sirályok lecsaptak rá, éles csőrükkel gyenge húsába martak. Sikítva rohant el onnan. Ám, egyszer csak, valami hatalmas, szőrös lénybe ütközött. Felnézett rá: az ő kedvenc félszemű mackója volt az. Most azonban sokkal hatalmasabb volt. Kézen fogta a kislányt, és intett a fejével.
- De... Mi lesz velük?
- Bennük már nem hisznek az emberek. Nem kellünk nekik. A sárkány egy kisfiúnak akart segíteni, amíg ő meg nem verte, el nem kergette. A manó egy bácsit szolgált, a báb a kezedben egy férfié volt, a sellő a folyó vizére vigyázott...
- Miért vannak itt? Mi ez a hely?
- Ide kerülnek azok, akiket már senki nem szeret. Azok, akikben már nem hisznek, akikkel már senki sem törődik. De neked nem itt a helyed. Gyere velem. Elviszlek oda, ahol örökké békében élhetsz, és mindeki szeretni fog. Senki sem fog kicsúfolni. Senki nem fog bántani a képességedért - azzal megszorította a kislány kezét, és elvezette két szeméthalom között...
Anyuka hajnalban osont be a szobába, hogy megnézze a kislányt. A takaró felpúposodott ott, ahol feküdt. Ahogy felemelte a takarót, velőtrázó sikoly szakadt ki a torkából. Lányának immár nyoma sem volt. Elrohant az apukáért, aki feldúltan robbant be a szobába. Ám ő is fájdalmában üvöltött fel, ahogy meglátta az ágyon fekvő játékokat.
Az egyik, a félszemű maci volt.
A másik, egy koszos arcú, feslett ruhájú rongybaba. És az arca, kíséretiesen hasonlított kislánya arcára...
|
