Csontjaimba ivódott bűntudattal menekülök magam elől minden nappal az öntudatlanság karjaiba. Bársonyos nemtörődömség, felelősség nélküli zsibbadás. Édes, mint az ereidben keringő vér.
Mohó révülettel hajoltam nyakadra, félresöpörve kusza tincseidet. Csak élveztem saját csendembe dübörgő pulzusod - duhaj dzsungeldobok, melyek ritmust csempésznek az éjszakába. Türelmetlen reszketéssel nyaltam meg ajkaim, belsőmet szaggatta, zúzta a megveszett Bestia.
Még nem, még túl korai, minden pillanatát akarom ennek a bizarr sóvárgásnak. Az enyém, csak az enyém. Önző-birtoklón simítottam végig meleg bőrödet. Fájt, ahogy túlcsordul benned az élet. Én már magam mögött hagytam rohanását, reményeit. Kárhozatot vettem nyakamba, cipelem mindenhová magába forduló melankóliám.
Csak néztem, ahogy emelkedik és süllyed mellkasod - próbál szökni belőled az élők izzása. Erősebb vagy nálam, mégis oly törékeny, elvásna csontod szorításom alatt, s én alig merlek érinteni. Húsba faragott szobor vagy, nyugodt és békés, nem törődve a fenyegetéssel, kikacagva a körülötted ólálkodó végzetet. Hogy véred vagy lelked ingerel-e már nem tudom. Mindkettőt akarom...


by:alyr