Szeretek játszani. Nagyon szeretek játszani. Mint egy nagyra nőtt gyerek. Csak rá kötöm az én kis marionett babáim csuklóira és bokáira a selyemszalagocskát és rángatni kezdem őket. Finomabban kifejezve irányítom őket. Sajnos az érzelmeiket nem tudom, de birtokolhatom és ez megnyugtat. Szeretem amikor valaki függ tőlem és nélkülem elveszett. Szüksége van rám. Hatalmat ad a kezembe. Hagyja, hogy manipuláljam, és a végén sírva kéri, hogy hazudjam újra a fülébe súgva, hogy:
Szeretlek.
Hazug szó. Erejét veszíti a szó, ha sokszor kimondják, így igyekszem ennek a szónak a kimondását a nullára levinni. Persze az éppen aktuális "szerelmem" könyörgő tekintetét látva megsajnálom és a szemébe hazudok.
Szeretlek.
Szeretem látni amikor valaki szenved. Nem fizikailag, mert a vér látványától rosszul leszek. Lelkileg. Belül. Szenved. Amikor a poklok poklát járja meg és úgy érzi, hogy dől a vér a szívéből és mégsem képes elvérezni. Összetörik az emberben valami. Talán a jövőjének a tükrét bezúzza az aki a fájdalmat okozta.
Szeretlek.

Ez ő. Marc Diciér. Egy sima tizenéves, Párizsból jött fiú, aki eltökélte, hogy az egész világot a lábai elé borítja. Mert azt akarja, hogy mindenkinek szüksége legyen rá, de neki senkire. A lehető legegyszerűbb életforma. Honnan ered ez az egész? A szülőktől. A teremtőktől. Mind a ketten jól menő üzletemberek, akik pénzelik ugyan a gyereket, de nem szeretik. Marcnak pótolnia kell azt a szeretetet, amit sosem kapott meg, de mindig mástól kell. Aki izgalmasabb, aki új. Nem tud kötődni, nem tud ragaszkodni. Nem is akar. Nincs lelke. Hazug. Gonosz. Tolvaj. A könnyeid és a lelked tolvaja. Ebből táplálkozik. Ezért él. Elveszi ami kell neki és nem adja vissza.
U.i.: Szeretlek.
Au revoir, mon cher.