A skorpió dala

Ködfedte mocsár a szülőhelyem
de lángoló óceán a valódi lényegem

Az őskorban fogantam aprócska burokba
páncélom háborúk nyomait hordozza

Évezredes harcok edzették meg lelkem
érzelmek vihara kavarog fel bennem

Nap éget belülről, örök, kihunyhatatlan
csak én tudom a módját, hogy magamban tartsam

Szívem lüktet, ágyékom izzik, a vérem forr
nekem nem elég tüzes a legerősebb bor

Érzem a halált, a rothadás szagát
hallom a haldoklók utolsó szavát

Én otthont találok a legősibb káoszban
felhasználom, hogy az erőket egyensúlyban tartsam

A küzdelem hajt, ez tart életben
a tudat, hogy ami helyes, azt meg kell tennem

Csak a Mélység érdekel, a felszín soha,
csak a rejtett lényeg, melyet belepett a moha

Lelkem mélyén tudom, a világ végtelen
de én különválok tőle, s elfoglalom helyem

Átalakulok ha kell, hegy vagyok, vagy folyó
izzó máglya lángja, és fekete jeges hó

Szúrásom halálos, soha nem felejtek
de véremmel itatlak, annyira szeretlek

Fajomat szolgálom, az ősi életet,
feláldozom magam érted, majd újraszületek...