Életem nagy részét homály fedi. Legalábbis azokat a részeket melyekről nem beszélek...
19 évesen Franciaország egy eldugott kis falujában éltem édesapámmal. Őseink mágusok és boszorkányok voltak. Én is az voltam és nagy tehetségnek ígérkeztem, iskolába is jártam, a Beauxbatons-ba, de meguntam és otthagytam. Ennek ellenére képességeim jól fejlődtek, amíg egy zord és esős nap...
A faluba érkezett egy idegen. Magas és sötét alak, ugyanakkor vakítóan csillogó. Ellentétek halmaza. Csodálattal néztem őt, bár arcát senki sem látta. Éjfél felé járt az idő. A telihold beragyogta a tágas utcát. A verandákon halk, csikorgó hangot adtak a hintaszékek, melyeket a hűvös szél ringatott. A tér felé tartottam, kezemben a pálcám remegett. 'Holnap...holnap felnövök.' Mondtam monoton hangon magam elé. 'Már csak néhány óra és boszorkánnyá válsz.' Suttogta egy mély, kellemesen búgó hang a fülembe. Hirtelen fordultam hátra, de a lendület erősebb volt nálam és elvesztettem az egyensúlyom. Az idegen elkapott. Fekete csuklyája most is rajta volt, így csak halványan csillogó állát láttam. Az eső zuhogni kezdett. És ő csak állt velem szemben, a karjaival tartott, majd puhán a földre tett. Kezeit lassan felemelve levette csuklyáját. Ragyogó gyönyörűség árasztott el. A legszebb teremtmény, akit valaha láttam. Skarlátvörösen izzó szemeiben érzelmek sokasága kavargott. Szemem lejjebb víve tökéletes arcán mosolyra húzódó szájához értem. Hegyes szemfogai megvillantak és bennem megállt az ütő. Még csak tanultam róla, de sosem láttam. A legtökéletesebb lény a világon. Szívemet elárasztotta a boldogság, és a forróság utáni vágy. Hosszas és szenvedélyes csókban merültünk el. Hosszú perceken át csak álltam és mellkasára dőlve karjai kemény szorításában pihentem. Szívem hevesen vert, melynek ritmusát az ő teste is átvette. A nap első sugaraival búcsúzni kezdett, majd még egyszer, utoljára megcsókolt, száját lassan a nyakamhoz emelte és beleharapott. Nem éreztem mást csak forróságot, az egész testemben szétterjedt és megbénított.
Napok múltán tértem magamhoz, egy erdőben. Kidőlt mohás tölgyfa tövében feküdtem. Testem körül vértócsa és néhány holmi hevert. Gyorsan átkutattam a tárgyakat, nem találtam mást csak egy levelet, egy kulacsot, és egy nyakláncot szív alakú medállal. Felbontottam a viasz pecsétet a levélen és olvasni kezdtem. Percek teltek el, míg felfogtam a levélben található magyarázatot. Kezeim remegni kezdtek és látásom homályosult. "Ha gyengének érzed magad, igyál a kulacsból." Emlékeztem a szövegre és kapkodó mozdulatokkal meghúztam a flaskát. Édes, selymes, lágy íz fogadott. Ajkamon lefolyt egy csepp ebből az isteni nedűből így letöröltem. Akkor vettem észre, hogy ez vér. Édes illatú vér.
Vámpír létem első tette egy sorozat gyilkosság volt. A vér iránti vágyam és szenvedélyem azóta már csillapult, de az örökös szomjúság megmaradt és nem fog múlni, egészen addig míg meg nem találom a másik felem. Azt az embert, aki boldogságot és tudást ad. Tudást a halálhoz...