Hello újra! =)

Hát, nem gondoltam, hogy megint itt leszek. De hiányzott már ez az oldal, és állati sokat jelentett, azért is jöttem vissza.

Na jó, ez a Child of Pain dolog. Mielőtt még kapnám a beszólásokat, hogy kicsi vagyok én még ehhez, megmagyarázom. Tavaly volt, s bármily hihetetlen, egy 13 éves lánynak is fájhatnak dolgok. Ráadásul, akkor még talán nem mertem volna beismerni, és most is elég morbidnak hangzik, de hogy úgy mondjam, elég halál központú voltam. Amit szó szerint kell érteni, halált halállal, vért vérrel. Most biztosan szidnak az anyukák, akiknek a hétéves gyereke esetleg idetévedt az adatlapomra, de én leírom. Szóval ott volt az a rengeteg fájdalom, amivel nem tudtam mit kezdeni. Akkor kezdtem el rockot és metált hallgatni, elvontabb könyveket olvasni. Szóval engem a fájdalom tett azzá, aki vagyok. Úgy röviden ezért lettem most Child Of Pain. Amúgy is úgy éreztem, jövök az életnek eggyel, amiért legalább megtaláltam magamat. Bár, most azt hiszem, megszerzi magának, amit akar, mert most éppen az a nagy sz@r helyzet, hogy megint lövésem sincs, ki vagyok, hol, merre. Ezért jöttem vissza a teveclubra, nem tagadom. Mert itt kezdődött minden, fájdalommal, teveclubbal, metállal és rockal, tegnaphoz pont egy évre.

Na, de ezt most nem tudom miért írom. Egy 14 éves lány nyavalygása, hogy hogy találta meg önmagát. Szép. Na, első benyomása mindenkinek megvan legalább mostmár. Ez van, ezt kell szeretni. Vagyis az már a te dolgod. Ebben a helyzetben valahogy nem igazán kell, hogy még mindenki meg is akarjon változtatni, szóval nem az a célom, hogy megfeleljek, azt soha!

Egyébként hogy adatlapom minek van, azt se tudom. Mert nem ismerkedni jöttem ide, és ez tény. Ha meg is ismerkedünk, egyszer csak történik valami, és hirtelen eltűnök az életedből. Eddig kivétel nélkül mindenki így járt, nem csak teveclubon, de az életben is. És ez is tény.

Szóval nem leszek meglepve, ha senkinek nem a legszimpatikusabb ember szerepét fogom itt betölteni.

Egy biztos, hogy a divatmajmokat gyűlölöm. Szeretek élni a saját kis világomban, rockal meg metállal, klasszikusokkal meg jazz-el, beteges vágyaimmal, hogy újra '80-as évek legyen, meg az elvont könyveimmel.

Ja, erről jut eszembe, hogy írok is. Regényt, verset, dalszöveget, bármit, amitől az leszek, aki vagyok, ami kifejezi az érzéseimet.

És egy beteg állat vagyok, de gondolom ez már feltűnt. Értékelem a fájdalmat, mert "Igazi fájdalom nélkül nincs igazi boldogság", és ezt komolyan így is gondolom.

Egyébként fantasztikus, felvételiző nyolcadikos vagyok. Infósnak megyek, na hát hogy ez hogy függ össze ezzel az elvont témával vagy a zenéléssel... lövésem sincs. De amióta a Die Hard 4-et láttam, egész biztos vagyok benne.

Szóval... Ja, meg szürrealista ateista vagyok. Ami érdekesen hangzik gondolom, de a maga beteg módján ennek is van értelme, csak hosszú, és nem írom most le.

Na, egyelőre ennyi volnék.

"Ne felejtsd el. Az árnyéknak ugyanolyan nagy jelentősége van, mint a fénynek."

Köszöntem...