Éppen boldogan úszkáltam birodalmamban, az Indiai-óceánban, és élveztem a víz hűs simogatását, amikor valami fura bizsergést éreztem a mellkasomban. Vagy talán az Aqua Pearl fájt, és mivel annyira a részemmé vált, nem is vettem észre? Nem tudom. Visszanézve azt a tompa, lüktető, fájdalmas bizsergést egyre nagyobb homály fedi az idő távolában. De a többire csaknem tisztán emlékszem. Aztán a napok múltával egyre szaporodtak a baljós jelek. A sellőlánc egyre lazábbá vált. A szolgáim néha-néha megtagadták a parancsaimat. A víz alatti lélegzés tompa, súrlódó fájdalommá vált a tüdőmben. Aztán megtörtént. Még most is könnycsepp gördül a szememből, amikor felidézem. Amikor egy nap felébredtem, nem kaptam levegőt. Akkor még nem sejtettem. Gondoltam, a víz összetétele az oka. Amikor felúsztam a felszínre, valami belső késztetést éreztem, hogy levesem a láncot, hogy emberként sétáljak a parti fövenyen. Amikor azonban levettem a láncot, és emberé váltam, a lánc eltűnt, és emberi ruha jelent meg rajtam. A füleim eltűntek, ellenben cicafülek pattantak ki a hajamból. Farok nőtt azon a részemen, amit a hajónál tatnak neveznek. És abban a pillanatban összekuporodtam, és sírni kezdtem. Tudtam, hogy sellő életemnek örökké vége.
Az Aqua Pearlt bedobtam a vízbe, akkor eloszlott a kék a kékben, és megjelent egy kicsinyke sellőlány, aki fájdalmasan hasonlított rám. Örökösöm született. Utolsó ajándékom a tengernek az örökös neve volt. Miliene.