Eljutottam odáig, hogy most már nem csak nevetek, hanem elraktározok magamba minden egyes mosolyt, mert nem tudhatom, hogy mennyi jut még nekem ebben a környezetben. Aztán meg.. hiányozni fognak. Rettenetesen hiányozni. De magamba ültetek gondosan mindent, ami fontos.. aki fontos. És jöhet a zokogó felhő a könnyeivel.. Nem kimos majd, csupán meglocsol. Én pedig majd szaladok vele szembe, a langyos esővel. Széttárt karokkal, pörögve, felfelé nézve, és kacagva. Meg-megállva, hogy megölelhessem azokat, akiket szeretek. Rettenetesen ragaszkodó vagyok. Ha tehetném magamba ölelném az egész világot. Szorítanám, amíg ki ne csordul mindenkiből a lelkiismerete, és észhez nem térne. Szeretetre van szükség... nem katonákra...