†     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †    
"- Nem nézhetem tétlenül hölgyem - zihálta az okvetetlenkedő - hogy így, egymagadban indulj...
Tristana a szemébe nézett. Csend ereszkedett közéjük - immár nem a félelem hanem a döbbenet némasága. Mert a lány szeme fekete volt, pokolfekete, minden más árnyalat s fehérség nélkül való; sötétebb és fenyegetőbb annál, amilyen eleven emberé valaha lehet. A helybéli fegyverforgatónak csak most tűnt fel, milyen sápadt az arca, s hogy a fekete kendő alól előbukkant apró hajfürt fénye roppant különös: olyan akár a rég kihűlt vörösrézé...
Hátralépett. Hátra kellett lépnie. Tristana félrebillentett fejjel figyelt a túloldalra, mintha nem látná, nem hallaná: lehetőséget adott neki a visszavonulásra, a fiatal lovag azonban nem élt az alkalommal - megesett
olykor ez is.
- Miféle emberek lehetnek, akik ilyen állapotban harcba küldenek? - suttogta elbizonytalanodva. - Beteg vagy talán?
Erre aztán megint elmosolyodott a lány. Mosolya szomorú volt, a vértelen ajkak ívelése az időtlen szépség maga.
- Nem - válaszolt halkan, mielőtt nekirugaszkodott, és faképnél hagyta hódolóját. - Halott vagyok."
†     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †     †