Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/55623
|
Tiszta lappal!
Hanyatt feküdtem az asztalon, ahogy szoktam. Bámultam a
plafon repedéseit a félhomályban, már mindet jól ismertem.
Ilyenkor estefelé mindig szabályosabbnak tuntek, mint a
nappali fényben. Annyiszor kérdeztem már oket, de soha nem
válaszoltak, csak némán, egykedvuen meresztették rám szuk
szemeiket. Talán pont ezért éreztem mindig magányosnak magam
a társaságukban. Megorjített az örök némaságuk, talán nem
tudták, de sokszor féltem tolük. A sárgán bambuló vakolaton
a falióra halk kattogással lökött bele minden pillanatot
a történelem mély árkaiba. Váratlanul egy eltévedt légy
suhant el mellettem sírva. Talán a párját kereste a mogorva
falak között, mert szaggatott zümmögése olyan volt, mint
az emberek keserves zokogása. Az óra ijeszto, mély hangon
kondulta bele az idot az alkonyat csöndjébe. Azt az átkozott
órát, amitol egész nap rettegtem és szerettem volna elodázni.
Senki nem mondta, de tudtam, hogy hamarosan hazaérkezik.
Már éreztem zsigereimben, ahogy felemel az asztalról, és
ismét megkínoz engem. Nem tudtam volna megmondani, hogy
miért, de szerettem ot. Szerettem, pedig már közeledo
léptei zajára megfordult a világ velem és úgy éreztem magam,
mint az orült táncot járó centrifugába dobott vizes ruhadarab.
Megérkezett. Kulcsa hangosan fordult a zárban.
Már a folyosóról behallatszott hideg, barátságtalan köhécselése.
Gogösen sétált be a szobába, menetközben rutinszeruen
felkapcsolta az éjjeli lámpát, aminek simogató fénye
lágyan oszlott el a néma falak között. Nem foglalkoztam
a bizsergeto fénnyel, csak a repedéseket néztem.
A repedéseket néztem, és ok visszanéztek rám. Rá nem mertem nézni, de éreztem, ahogy odalépett az asztalhoz
és lakáskulcsát ledobta mellém. Ösztönösen összerezzentem,
de makacsul szemeztem tovább a repedésekkel. Lassú
mozdulattal húzta végig kezét rajtam, aztán felemelt,
a székébe ült és az ölébe húzott. Lenézett rám, s én
kénytelen voltam az arcába nézni. Láttam rajta, hogy a szokásos,
egykedvu állapotában van, viszont megmagyarázhatatlan okból
rossz eloérzetem támadt. Soha nem éreztem még ilyet. Játszadozó
ujjaival felemelte kopott borfedelemet, aztán elengedte és
hagyta, hogy visszaessen meztelen lapjaimra. Aztán újra
felemelte, de félúton megállt a keze. Zakatolni kezdett
bennem minden, lüktetve áradt szét rajtam érintése nyomán
szíve ritmusa. Egy percig meredten bámulta a legelso oldalamra
fájdalmasan felvésett nevét és a feliratot alatta: „Napló”.
Ezután folytatta félbehagyott mozdulatát és teljesen kitárta
fedelem. Ilyenkor védtelennek éreztem magam, de senkit nem
érdekelt. Olyan érzés ez, amikor a pici madárfióka kiesik az
eros, oltalmazó fészekbol. Kapkodva kezdett lapozgatni bennem,
szemei elott vadul cikáztak a kövér betukkel írt kusza sorai,
melyekkel egész életét belém fojtotta. Az utolsó bejegyzésig
lapozott, ott megállt, mély lélegzetet vett és görcsösen
megragadta kedvenc tollát. Elore rettegtem már, soha nem
tudtam, hogy meddig fog tartani a kínzás. Egyszer sem kímélt,
addig sanyargatott, amíg megszabadult bánatos lelke minden
gyötro fájdalmától. Nagyon meglepodtem, amikor csak két szót
vésett az aznapi dátum alá: „Vége, feladom”. Aztán letette
a tollat. Most nem írta fel elore a következo dátumot,
ahogy szokta. Csak ült szótlanul és mélyen szívta tüdejébe
a kintrol beszivárgó viharszagú levegot.
Azt hittem, hogy egyelore csak ennyit akart leírni és majd késobb folytatja. Nem ez történt. Hirtelen lecsapta a fedelemet, kezébe vett, erosen megszorított és felállt a székébol. Lassú léptekkel
az ablakhoz ballagott és elhúzta a hófehér függönyt, amit egy
pillanatra táncba vitt egy besurranó, vidám szellogyermek.
A nyitott ablakban elém tárult a komor város halványan pislákoló
fényei.
- Már nem veszem hasznodat többé! – mondta halkan, majd
lendületet vett és kihajított az ablakon. Zuhanni kezdtem.
Iszonyatos sebességgel húztam el az ablakok mellett, idom
sem lett volna számolni az emeleteket. Hatalmas csattanással
értem földet, arccal felfelé. A gerincem olyan hangosan
reccsent bele az utca éjszakai csöndjébe, hogy a távolban
békésen szunyókáló kutyák is keservesen felvonyítottak. Hevertem
a huvös betonon elhagyatottan, közben a felhokbe burkolózó
eget bámultam. Nem értettem, hogy miért történik ez az egész
velem, csak azt hajtogattam rendületlenül, hogy nem érdemelt
meg engem. Iszonyatosan fájt, hogy így eldobott magától.
- Már nem veszem hasznodat többé! – zakatolt az agyamban és
ezernyi kérdés kavargott bennem, melyekre megpróbáltam választ
találni a sorok mögött. Sokáig hevertem az aszfalton anélkül,
hogy bárki is arra tévedt volna. Iszonyatos erovel kínzott a
fájdalom, akkor azt szerettem volna, ha megszán valaki és felvesz.
Mivel az utcán senki nem járt, így egyedül maradtam a koromsötét
éjszakában. Egyszer váratlanul társaságom akadt. folyt...
|
