Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/155367
|
2005. február 18.
Halló naplócska!:)
Egy nap a szobámban voltam,
S egy Halálról szóló könyvet olvastam…
Hirtelen csengett a telefonom,
Azt hittem csak álmodom.
Felvettem, s Te hívtál,
A túl oldalon sírtál…
Meglepődtem, hogy mi bánt Téged,
Sürgősen kérted, menjek érted…
Rohantam, ahogy csak tudtam,
Keserves hangodat hallottam.
Ott voltam a szobádba szaladtam,
Az ágyhoz lassan sétáltam.
Ott feküdtél, s közben engem vártál,
Könnyektől szinte nem is láttál.
Tested a hidegtől remegett,
Szíved belül reszketett…
Megijedtem, s csak szótlan álltam,
Próbáltam megszólalni, de nem akartam…
Csak néztelek, s szememből könny fakadt,
S arcomon oly gyorsan leszaladt…
Éreztem, hogy valami fáj belül,
A fájdalom a szívemre terül.
Kinyitottad végre a szemed,
Rám emelted tekinteted…
Leültem melléd, s Rád figyeltem,
Közben pedig egész testemmel reszkettem…
Megérintettelek, jég hideg a kezed,
Elhalványult a tested.
Közben kopogtak,
S benyitottak.
Az orvos volt, akit hívtak,
A szüleid már sírtak…
Semmit se értettem,
Magyarázatot kértem.
Anyukája elmondta, hogy szenvedsz,
De a gyötrelmeidnek nem engedsz.
Nem akarsz elmenni a világból,
Nem akarsz kiszakadni álmaidból.
Az orvos kijött, s azt mondta: bemehetek,
Az ajtót kinyitottam s üvöltötted: szeretlek.
Hozzád rohantam, s letérdeltem,
Veled együtt a sötétben féltem.
Szemed már üres,
De belül könnyes.
Megfogtad az arcom,
mormoltad: haldoklom…
Az nem lehet, nem mehetsz el,
Kérlek, ne tedd hisz szeretlek…
Ne, az nem lehet, meggyógyulsz,
S újból rám mosolyogsz…
Szám elé tetted az ujjad,
S a szavakat suttogtad:
Kérlek, sokat gondolj rám,
S ekkor megrendült a szám.
Folytattad: Légy erős, légy vidám,
S ne feledd, gondolj sokat rám.
Nem leszek már itt,
A szél más fele vitt…
Mindig Veled leszek,
De most végleg elengedlek.
A szemed örökre lecsuktad,
Igen, Te előre tudtad.
Üvöltöttem: Ne, ne menj el,
Nem hagyhatsz engem el.
Szavaimra nem feleltél,
Örök búcsút vettél…
Rád borultam, s csak ezt üvöltöttem,
Kérlek, ad vissza Őt könyörgöm.
Szeretem, jobban, mint az életemet,
Ne vedd el a reményemet.
Szavak, melyeket csak a csend hallott,
A Hold fentről engem látott.
Letérdeltem, s csak zokogtam,
Belül egy hangot hallottam:
Már elment, nincs mit tenni,
Engedd hát elmenni…
Úgye milyen szép a hitvesem küldte nekem!
|
