Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/257527
|
2005-12-09
Vincze Erzsébet: SZERTARTÁS (Részlet)
— Szertartáááás!
— Szejtajtás! — iramodik neki a három gyerek a vacsorázóasztaltól a játszószobáig vezető hat lépcsőnek. Elsőként Virág érkezik a tarka rongyszőnyegre, majd odahemperedik mellé a két kisebb, Hanga és Dávid is. Hárman együtt épphogy kitesznek egy kurta évtizedet. Gyertya lángja lobban az évszakasztalon. Körbeimbolyog — számbavéve az idő télközepi rekvizitumait: a fakérget, a hozzálapuló taplóval, a kopasz csipkebokorágat, a furcsán tekergőző két gyökérdarabot a nagy barna kavics mellett, a mohos mészkőlapot, meg a fagyöngy sárga gömböcskéi alatt meghúzódó üres csigaházakat. (Mindahány egy-egy kirándulás zsákmánya.) Aztán a lángocska — körútja végeztével — fölmagasodik, és megragyogtatja Mária meg a Kisjézus aranyosan csillogó glóriáját, és a barnásvörös királynői köntös hullámzó szegélyét Petti Mária képén.
— Melyik történet következik ma?
Melyik is? Miről meséljek Nektek? Arról, hogy a világ egy nagy színes labda, kézbevehető, megtapogatható, földobni lehet és elkapni, gurítani és pattogtatni mindig úgy, ahogyan az ember akarja? Vagy inkább arról, hogy száraz homokbuckákon járunk szüntelen, melyek lépéseink alatt mindegyre szétfolynak, tagadva irányt, célt és formát, ha meg kezünkbe vesszük — teremteni próbálván valami állandót -, a sívó homok minduntalan kipereg ujjaink között?
— Melyik történet következik ma?
Melyik is? Ezen a szertartáson. Szertartás. Vajon üzen-e még ez a szó? Nekünk, akiket az eszére — racionalitására — oly büszke Európa nevelt (még ha a végeken is). És Tinéktek, Virág, Hanga, Dávid? Hiszen faggatni, kétségbeesni, lábra állni vagy elbukni — eszmélve élni — Ti már a kétezres években fogtok. A kétezres években, amelyek innen — az utolsó évtized küszöbéről — nézvén a megrokkant európai ember további kiszikkadását, lelki-szellemi elsivárosodását hozhatják magukkal.
Mert úgy tűnik, marad az aréna. Csak ezután automatizált, robotizált, komputervezérelt módon folytatódik majd a hajsza — egyre gyorsuló tempóban — a kibányászott, megtermelt, fölzabáltatott tonnákért, méterekért, literekért, a beszáguldott kilométerekért, a fogható, magunkra aggatható, páncélszekrénybe zárható dolgokért Szertartás. Vajon a tülekedés ricsajában meghalljuk-e még, meghalljátok-e majd még a szót, s az üzenetet? Hiszen ehhez mindenekelőtt csönd kellene. Csönd, figyelem, elmélyedés. És idő. Amit önmagunkra és a másikra szánunk. Szertartás. Nem zászlós templomi körmenet és nem is zenés őrségváltás. A tárgyak, a mozdulatok, a hangok csak ébresztői valaminek. Valaminek, ami kiemel a hétköznapi rohanásból. Kiemel és megállít, szemben a Térrel és Idővel. Szertartás — szellemi cselekvés, élmény, odafordulás. A LÉT érintése. Az ember legemberibb tette. Hiszen, miként a többi földi lény, az ember is véges, a végtelen világban. Csakhogy ő az, aki ezt tudja is. Így nem pusztán belesimul egy meghatározott életbe, hanem szemben áll az érzékeivel befogható határokon túlterjedő realitással: a LÉT-tel. Ebből a helyzetből szakad rá minduntalan ideiglenességének, átmenetiségének szorongató élménye. A bizonytalanság helyét, szerepét, létének értelmét illetően. S ez az a helyzet, amely parancsolóan arra ösztökéli, újra és újra, nem szűnő belső kényszerrel, hogy mégis megragadja az önmagán túllévő világot. A transzcendens megismerésére, megmagyarázására, átélésére — s ezáltal saját lényének a megértésére — irányuló szükséglet emeli az embert egy meghatározott élet részlegességéből, a LÉT egyetemességébe. A szertartás az a tett, amelyben az emberi szellem, érzelem és akarat egymást támogatva fordul az Egyetemes, és annak fényében Önmaga felé. A szertartás kiemel a hétköznapokból, megtisztít annak salakjától, és megerősít az emberként való létezésben. A szertartás az a tett, amelyben az emberi szellem, érzelem és akarat egymást támogatva fordul az Egyetemes, és annak fényében Önmaga felé. A szertartás kiemel a hétköznapokból, megtisztít annak salakjától, és megerősít az emberként való létezésben. És ma? Itt, Európa szélén üldögélve, mintha csak romokat látnék. Talán ezért is fogyatkoztak meg a szertartások. Mintha az ember errefelé belemenekült volna a tárgyak világába, az úgynevezett hétköznapi racionalitásba, egy új világszemlélet megalkotásának kihívása elől. Kérdés persze, hogy lehetséges-e egyáltalán — valamikor is — végérvényes válaszokat találni, egységes rendszert alkotni?
|
