Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/257527
|
2005-12-10
— Melyik történet következik ma?
Azt hiszem még dédimamának is könnyebb volt a helyzete mese dolgában. A történeteket nem kellett kitalálnia, vagy könyvből előcsalogatnia — a mese az élete volt. A világ, amely körülvette, magába foglalta. S ebben a világban még volt magától értetődő jelentése a dolgoknak, iránya a történéseknek, célja a cselekvéseknek. Apa, anya, gyermek, élet, világ — természetesen adódtak. Dédimama aligha töprengett azon, hogy mi is a feladata. Gazdasszony volt, s meg sem fordult a fejében, hogy lehetne más is. Gondozta a teheneket, az aprójószágot, a konyhakertet, piacra vitte az innen maradó fölösleget, élelmezte a gazdaság tagjait, kivette részét a szántóföldi munkákból, s létrehozta és felnevelte az új munkáskezeket, a gazdaság örököseit, továbbfejlesztőit: a gyerekeket. Tudta azt is, hogy mire s hogyan nevelje őket: a tízparancsolatra, s ha fiúk gazdának, ha meg kislányok, gazdasszonynak. A pedagógia egyszerű, hatásos és hasznos volt: amilyen gyorsan csak lehet bevonni a csemetéket a napi teendők ellátásába. Ki libapásztorkodott, ki tehenet őrzött, ki meg kapálni járt — kora s ereje szerint.
És mi? Van-e a mi életünknek ilyen egyértelmű, önkéntelen meséje rendről, irányról, célról, amit bízvást utánunk játszhattok? És ha nincs, ez vajon a világ rendetlensége-e bennünk, vagy mi váltunk erőtlenekké a formateremtő generációkhoz képest? Akárhogy is, egy bizonyosnak látszik. A világnak ezen a tájékán — egyelőre — lealkonyult az az időszak, amikor egy zárt rendbe szinte észrevétlenül bele lehetett nőni. Szerepeit magunkra illeszteni úgy, hogy ne is vegyük észre, hol végződik a szerep és hol kezdődöm én magam. Szabadok lettünk a hagyományos kötöttségektől, legyen az érték, szokás, szerep vagy viselkedés. Szabadságra ítéltettünk, s ebben az állapotban a személyes élet egyszerre csak magától értetődő adottság helyett, megoldandó problémává vált. Jól-rosszul, de mindahányan magunknak kell megírnunk életünk történetét. Nincs többé általános, kötelező érvényű recept.
Mi a feladatom akkor hát nekem, szülőnek? Milyen mesét mondhatok én a világról Nektek, ha úgyis újra kell majd fogalmaznotok annak minden gondolatát? Szabad-e egyáltalán befolyásolni Benneteket egy meghatározott irányba? Azáltal, hogy — önkéntelenül is — a saját szemléletemet közvetítem, nem csorbul-e a Ti szabadságotok?
— Melyik történet következik ma?
Hisz valamit mindenképpen mesélni kell. Mert ilyen az ember. Szóval is él. A modern természettudósok azt mondják: az ember és az állat közötti különbség abból adódik, hogy az embernél összekapcsolódott a hangképzés és a fogalomalkotás, az állatnál viszont nem. Tanulást és tárgyakkal folytatott manipulációt az állatvilágban is találunk. Az állati tanulás és tudás nagy korlátja azonban, hogy a valóságról szerzett ismeretek és a kommunikáció mechanizmusai párhuzamosan futnak. A legintelligensebb majom tudása is odavész az állat pusztulásával, és az utódoknak mindig mindent elölről kell kezdeniük. Egyedül az ember képes arra, hogy az elődök tapasztalatai alapján kialakított ismereteket gyakorlati tevékenység nélkül, pusztán a nyelv révén elsajátítsa. A nyelv lehetővé tette az egyes tudások, tapasztalatok összeadódását, fölhalmozását, és közvetlen továbbadását. Így nem kell folyton nulláról indulni. Azután meg az ember nem pusztán fölhasználta a természet javait, hanem — átalakítva azokat — eszközöket készített, amelyek — amellett, hogy szolgálták a létfenntartást — rögzítették az addigi ismereteket, s ezáltal a következő generáció már innen léphetett tovább. A nyelv és a tárgyi tevékenység révén az ember az idők folyamán káprázatos gazdagságot halmozott fel: szellemi és lelki javakat, s mindezek tárgyakban és intézményekben rögzült formáit — a történeti hagyatékot. Minden új jövevény e kincsesház kapujához érkezik, és hosszú ideig nincs is más dolga, minthogy — belépvén — e gazdagságból töltekezzék. Mindez nem pusztán lehetősége a földi életnek, hanem feltétele is. Hiszen valamennyi újonnan érkező embervoltának csak ígéretét hozza magával. Ahhoz, hogy valóban megszülethessen, azaz önálló életvezetésre képes és kész személyiséggé váljon — olyasvalakivé, aki képes felismerni és megvalósítani a magával hozott lehetőségeket -, előbb birtokba kell vennie a történeti hagyaték egy részét. S kezdetben ez nem megy segítség nélkül. Kell, hogy valaki bevezessen a kincsesházba és fölkínálja a javakat. Mely darabkáit nyújtsuk hát át e gazdagságnak és mi módon? Az ezredforduló kapujában toporogva, itt, az európai végeken, ez a nagy kérdése minden töprenkedő nevelőnek. Hiszen, az emberiség által felhalmozott szellemi, lelki és tárgyi javaknak mára oly mérhetetlen gazdagsága állt elő, hogy teljes számbavételére száz emberöltő is kevésnek bizonyulna, nemhogy egy röpke személyes élet. Mi legyen hát akkor a választás vezérfonala? Hogyan tarisznyázzalak fel Benneteket? Minden individualitásra törekvő embernek ma, két kihívásra mindenképpen válaszolnia kell. Az egyik a LÉT kihívása. A tulajdonképpeni kérdések kérdése az idők kezdete óta. "Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése. / ...Építesz kő meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget? / Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed? / Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyezség? Jelek? Kötések? / Tudod: mindez nagyon mulandó! Sírtábláid is elenyésznek!" (Gilgames) E szembesülés a személyes lét végességével megkerülhetetlen. S a kétségbeesés vagy a cinizmus kivédéséhez szükség van a kérdésnek valamilyen — az egyén számára megnyugvást hozó — elrendezésére. Ez a filozófia, a világszemlélet választásának aktusa. A végső dolgokra adott válasz. A másik, a történelmi ITT és MOST kihívása. Számvetés azzal a ténnyel, hogy az ember hová született. Japán, amerikai vagy magyar kultúrába-e, és hogy mindebből mi következik személyes sorsára, lehetőségeire, feladatára nézve. Ez annak az embernek a számvetése, aki valahová tartozóként határozza meg önmagát. Hiszen a személyiség nem képes közvetlenül az egész emberiséghez kötődni. Kötődés nélkül viszont elvész. Az egyén számára az út az egyetemes felé csak ama közösség által lehetséges, amelynek szokásaiba, kultúrájába belenőve eszmélkedett, amelynek nyelvén gondolkodik, álmodik, létet faggat. "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Ez a nemzeti hovatartozásunkra adott válasz. Mi legyen hát a választás vezérfonala? Hogyan tarisznyázzalak fel Benneteket a történeti hagyaték kincsesházának javaiból? Olyasmit kell útravalóként adni, ami — miként a mesék varázserejű itala — segít majd Titeket abban, hogy e kihívásokra — ha eljön az ideje — a magatok személyes válaszait kiküzdjétek.
|
