Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/2515
|
Tudás
Márton Gábor: Tudás
Valami feltöltõdött,
valami elkezdõdött,
valami elõbújt, valami feltört,
valami megszült, valami megdõlt,
a válaszok, melyeket oly vadul kerestél
lassacskán formát öltenek,
a ködös álmok, melyeket oly rég kergettél
hirtelen valósággá dermednek,
kinyújtod ujjad és beleremegsz,
nincs kétség, ez nem álom,
s bár elõtte áldottad nevemet,
most áhítod a halálom.
Egy barlangban vagy, eszmélsz fel,
egy õsöreg sárkány az, amit épp keltesz fel,
óvatlanul, nem sejtve mit teszel,
a teljes tudásra éhezve vétkezel,
ahogy kinyitja szemét, a szívében harag,
s te imát rebegsz, hogy életben maradj
rohannál, de tudod, nem lehet elõle,
a száj kinyílik, és fényárba borulsz,
szavak, képek és tûz jön ki belõle,
élvezed, de érzed, rászedtek piszkosul.
Egy mese kezdõdik, a saját történeted,
látod a múltat és összes életed,
születésedtõl halálod napjáig,
és azon is túl, az örökkévalóságig,
utolsó sarjadtól apáid apjáig,
a teremtéstõl az istenné válásig,
újra felvillannak az ismerõs arcok,
ismét lezajlanak a megvívott harcok,
látod: nincs jó, se rossz, csak önzõ érdekek,
hiábavaló és kihasznált életek,
és amíg az egész tart, sosem lesz feledés,
csak az örökkétartó fájdalom s szenvedés
tested megbénul, tudatod megkergül,
szíved meghasad, a fejed megszédül.
Nem erre vártál, rémülsz meg legbelül,
valami azonban fájón megfeszül,
a dolgok, amiket hamisnak véltél,
most jössz rá, mind igaz,
csapdába csaltak és te beleestél,
erre most már nincs vigasz,
mert amíg köröztél a felszín felett,
mindig elsiklottál a lényeg mellett
jóságban hittél, most szidod önmagad,
átverés volt minden õszinte szavad,
szinte elájulsz, a hazugság olyan nagy,
öntudatlanul te is csak kakukk vagy,
amiket vártál: hófehér angyalok,
amiket találtál: vérvörös démonok.
A barlang eltûnik, ismét csak magad vagy,
fejedben cikázik ezernyi módozat,
a hatalom a tiéd, minden hang bólogat,
teremtés, pusztítás csupán egy gondolat
tudod, hogy másmilyen ez az új életed,
régi éned egy része örökre elveszett,
végignézel magadon, felméred mi maradt
elmerengsz magadban: mi most a feladat?
áldást kaptál és egyben átkokat,
ami rád vár: az nem más, mint kárhozat,
agyad tiltakozik, ez biztosan nem lehet!
tényleg megtörtént, vagy mindez csak képzelet?!
Az idõ múlik és többé már nem ereszt,
érzed, hogy hátadon a lehetõ legnagyobb kereszt,
a kétséget hirtelen felváltó rémület:
a lényeget takaró dolog egy torz üveg!
mert tudod ki vagy, miért élsz, mi kell neked,
és mi az, mi formálja összes léptedet
de legbelül oly mély a metszõ rettenet!
a sorsodat megírták régen egyesek
nincsenek benne, csak nullák s egyesek,
a szívedben egyre csak nõ a fagy:
minden erõd ellenére csupán egy bábu vagy,
s akármennyire is durva és rút
innen többé már nincs visszaút.
Nincs visszaút? Az idõd fogy vészesen
veszélyt érzel át minden kis neszen,
a fejed megfájdul, úgy érzed széthasad
az iramtól, ahogy keresi a válaszokat
eszedbe ötlik hirtelen valami,
talán van megoldás?
de félsz kimondani...
mert oly halovány, mint egy suttogás
túl halk ahhoz, hogy meghallja bárki más,
és ha kimondod mégis, örökre elveszett,
mert egyetlen szót is megmérgezett.
lelked mélyén az apró hangocska,
amit elsuttog az egy ismerõs dalocska:
"...mintha lenne,
valahol, messze,
egy parányi, eldugott,
szûkös és elhagyott,
régi és megkopott,
talán az utolsó,
de még mûködõ átjáró!
s bár mindenki más már elhaladt
ez az egy valahogy mégiscsak ittmaradt
sziklák közt rejtõzve,
régen elfeledve,
a föld mélyébe fúrva,
magányosan heverve,
kövek sírását hallva
és halkan nevetve,
áhítozva arra, hogy átjárják,
a kiválasztottak újra megtalálják."
Koncentrálsz, megfeszülsz,
majd lenyugszol és elmerülsz,
bensõdben kutatva lassan engeded,
hogy lábad vigyen és végül megleled
a hozzá vezetõ egyetlen utat,
követve az ösvényt, melyet lelked mutat,
szívedben új láng lobban fel magasra,
a felhõk eloszlanak, s fellátsz a csillagokra,
ahol most jársz, ott ember még sosem volt,
õsrégi helyen állsz, itt nincs se élõ, se holt
könnyezve nézel a fénylõ kövekre:
nem azért születtél hogy rab legyél örökre!
amire most készülsz, eddig nem tette õsünk,
hogy tette volna? te vagy az egyetlen hõsünk...
S bár tudod, hogy egy világ esküdött össze ellened,
s halálos csapdák készülnek végezni veled,
a hangok összefognak és tépdesik lelkedet,
de te sutba dobod minden félelmedet,
megfeszülsz, szembeszállsz, fölszeged fejed,
acélos ököllé szorítod két kezed,
egyetlen lépésre teszed fel életed,
lehunyod régi és kinyitod új szemed,
félelmed porrá hullt és most már csak magad vagy,
átlépsz a kapun, nincs többé kárhozat,
és ha túloldalt megtörsz, elbuksz, és semmid sem marad,
legbelül akkor is veled és örökké símogat
utolsó barátod, lényeged, önmagad,
az isteni szikra: a szabad akarat.
|
