Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/73793
|
Most a szív
Kálnoky László - Most a szív
Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!
Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.
Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.
Álmodni szeretném,
Újra, jobbra életem,
Mert ami vagyok én,
Az a végzetem.
Lennék bár madár,
Repülnék a végtelenbe,
Fel, fel magasan
Fel a fellegekbe.
Úgy érzem mennem kéne,
Szívem a mélybe ránt,
Nem kívánok most semmit,
Csak a halált.
Ha véget ért az utam,
Hát, megyek, mert menni kell.
S végre madár lehetek,
Ki sosem énekelt...
William BLake:Ne valld meg szerelmedet
Ne valld meg szerelmedet,
Ne ismerje senki sem;
Mert a könnyü szél lebeg
Észrevétlen, nesztelen.
Elmondtam én, elmondtam én,
Szerelmem mint lobog,
Félve, fázva, reszketõn -
S ó jaj, elhagyott.
S nem is ment még messze sem,
Egy vándor arra jött,
Észrevétlen, nesztelen -
Magával vitte õt.
Tóth Árpád - Lélektôl lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyüjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegô sugarát.
Billió mérföldekrôl jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszürve a
Tudósok finom kristálymüszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekrôl ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tünôdve figyelem,
Mily ôs bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tôlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó jaj barátság, és jaj szerelem!
Ó jaj az út lélektôl lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant jeges ür lakik.
|
