Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/92579
|
travelling...
Az Élet olyan, mint egy vonatutazás: gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más.
Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.
Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.
Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket, a csodálatos embereket.
Néhányan, azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.
Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után… Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...
Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.
Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.
De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással… és visszafordulni soha sem lehet.
Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.
Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait…
Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre.
Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.
Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet.
Úgy érzem, vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból… Azt hiszem, igen.
Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket, jönni, olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik…
|
