Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46984
|
A vers, aki senkinek sem kellett
Múzsám, Te Kedves!
Kopogott, ajtót nyitott, s bejött mint egy álom:
Múzsám lebegett valahol az ágyon.
Borongós kedvemet észrevette nyomban.
S kérdezte, ahogy kell: Mi a bajom, mondjam:
„Nem jönnek a rímek, s jó dal sem köszönt be,
Mit tegyek, hogy írjak, hisz kísért egyre
A gondolat, s a vágy, hogy megosszam versem….”
S így kértem a Kedvest, hogy ismét segítsen:
Hű Múzsám, hozz új dalt nekem,
Szebbet, mint a képzeletem!
Szebbet, mint amit a sors kínál!
Olyat, mint amit a szívem vár!
Hozz új dalt, nevetőst, vidámat,
Hisz írtam már szomorút, százat,
S ha már éppen arra jársz Kedves,
Hol a boldogság madara oly kéken repdes,
Hozz tőle egy száll kék tollat nekem,
És boldog lesz minden versem, énekem!
Kacagva köszön a vers a világra,
Kék tollal lesz írva a szó a virágra,
Aranyszín írom a sziromra versem,
S felejtem a sírversem is azonnal, menten,
Hisz oly sok minden van csodálni való,
Egy görbe mosoly, s eb ura fakó,
Egy szerelmes könnycsepp a szőke lány arcán,
Belefúl egy csókba a szerelmes srác ajkán.
S nincs a közelben senki aki szólna:
„Nem illik ez!” S lám, ez lett a könny sorsa.
Kéz a kézben mennek, s összeölelkeznek,
Egy pár lettek immár, tovább együtt mennek.
S nézd a Napot reggel: rőtvörösen ébred,
Komor felhő leste, takarással kérked,
Kiharap belőle reggelire nagyot,
Nem is hozott mára csupán hideg fagyot.
Elmenni sem akart, még délelőtt is ott volt,
Ámde a mi Napunk gyorsan egyet gondolt:
Nagyot nyújtózkodott az összes sugára,
S elküldte a felhőt messze, Óbudára.
Öreg csöves ballag velem egy irányba,
Kezében a butykos, igya, fene bánja.
De hirtelen szól az isten adta:
Nem bírja kinyitni, segítsek hát rajta,
Büdös is a lelkem, kicsit mólés szegény,
Hogy ne segítsek rajta, ugyan ki vagyok én?
Sokadik a sorban, s egyszer még cserélhet
Velem majd az öreg, bár nem e remény éltet.
Kinyitom hát neki az olcsó boros flaskát,
S ő úriember módra előbb engem traktált.
Mit tehettem volna ittam hát egy kortyot,
Nem mondhatnám azt, hogy minőségi bor volt,
De szívesen adta, s köszönet járt érte,
Meg a szomszéd piac kifőzde ebédje.
Kézfogással köszönt, éreztem a hálát,
S lassan néztem görbén távolodó hátát.
Mennyi sors van a levegőbe fújva,
Zefír nem kímélt, s új párt hozott újra.
Ők már túl voltak életük delén,
S nem hatotta meg őket semmilyen költemény,
De ahogy a kezük, s a szemük összefonódott,
Öröklétről szólt a dal, s daluk messze hangzott.
Elzavart minden disszonáns hangot,
Kongatta az összes szeretet-harangot.
Egyszerre szólt énekük, nem volt benne hiba
S mardosta szívemet az irigység maga.
S nézd a kis virágot, hogy törekszik egyre,
A hideg földből a magasabb melegre,
S lám a fény és a meleg őt átöleli
Hívja maga után s jőnek társai.
S nagy riadónak meg is lett az ára:
Kibújt a földnek ezerszín virága.
Ezerszín s illat fogta át a rétet
Ők mutatják nekünk az öröklétet.
S nyújtózik a fa is ropognak ágai,
Téli pihenőnek megszámlált napjai,
Bontja pici rügyét, s integet a széllel,
A magasban könnyen néz most is szerte-széjjel.
S mindenütt látja az élet nyitányát,
A nyájban a bari vidám ugrálását,
A rezgőlábú csikó ficánka ugrását,
A tyúkudvar sok csibéje hangoskodását.
A vízben a halak egymáshoz simulnak,
Övék most a mély, keringnek, forognak,
S buborékvánkosba ikrák bújnak el,
S néhány nap múlva a sok kis hal útra kel.
A növényekre lámcsak a békák ágyat fonnak,
Mint megannyi bőlcső a sok kis porontynak.
A jövendő élet, a víz pezsgése,
Szerelmük záloga, már mind-mind megérte!
S csukódik az ajtó, múzsám elmegy újra,
Tán más költőnél is ott a maga dolga,
De itthagyta nekem a tavasz üzenetét,
S nincs más dolgom, mint figyelni dalát, neszét,
S elővenni újra a kék madár tollát,
S írni aranyló betűkkel a virágok szirmát
S írni rá boldogan, nem feledve soha:
Embernek maradni, ez a költő dolga!
2011. február 22.
|
