Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/98456
|
The big apple-ez az...
alma, biztos, hogy férges, de nincs kizárva, hogy a féreg az én vagyok
Még az Átkos-ban történt, ahogy kis hazánkban minden korábbi szisztéma átkos, ami a jelenlegi rendszert megelőzte: még emberöltővel, negyedszázaddal később is lehet hivatkozni a káros hatásokra. 1989, a fordulat éve, persze akkor mi nem tudtunk még erről, nekem marad, ami akkor is volt: András fiam születési éve. Az egyetemi klinika kapott valami állami támogatást, persze személyes kapcsolatok érvényesítésével, hogy egy drága nyugati gépet vegyen májműtétekhez. Ki is kéne próbálni a masinát, ki kellene utazni New Yorkba, és egy kórházban közelről is barátságot kötni a géppel.
Ha száz embernek felteszed a kérdést, hová utazna szívesen, sorolja csak fel azt az öt várost- New York nyolcvanötnél szerepelne a listán. Az igazi szervező, aki tető alá tólta az üzletet, szintén sebész, bizonytalanná válik: talán mégse beszél olyan jól angolul... ez is milyen butaság, hisz Ámerikában ejsze amerikaiul beszélnek, aminek nem sok köze van az Európában tanult angolhoz. No de akkor ki is... Bátraké a szerencse, ha van kedved, utazz, fiam, öt nap szabadságot is kapsz. Ez a magyaros csendőr-pertu, ne próbáld a professzort visszategezni.
Repültem én, már, persze, az NDK-ba, meg Bulgáriába is. Ez azért mégis más. Pestről Frankfurtba, ilyet már láttam. De aztán egy hatalmas gép nyel el több száz embert, a szárnyai se segítenek rá a repülésre, mint a Berlin és Rostock közötti AN gépen. A kis ablakon keresztül csak fehéret látni, felhők, vagy talán az Északi-sark fölött repülünk? Valami ételt is elénk tólnak, valami zöldség is van mellette, de mi ez a lila? Lettuce, saláta, mondja szomszédom ártatlan kérdésemre. A saláta zöld, nemde? Ki érti ezt a világot.
A reptéren már vár a sofőr, kis tábláján a nevem, Mr. Szecsi, ezt helyesen írták, szerencsére nem kell kikiáltania, hogy is hangzana? Miszter Szexi? Hatalmas kocsihoz vezet, Trabantunk négyszer férne el benne. A folyó alatti alagút előtt kicsit megáll, büszkén mutatja Manhattan sziluettjét: the Big Apple, a nagy alma.
Reggelit-kvártélyt kapok, meg ötven dollár költőpénzt is, no, ismerik már a keleti tömbből érkezőket, csórók azok, a zokniszárban csempészett másik ötvenes is elfogy majd. A hotel kétszer háromsávos utcácska mellett áll, néhány sarokra a Central Parktól. A recepción odalépek a pulthoz, mondom nevemet, meg hogy nekem itt foglaltak egy szobát.
-Kérem a bankkártyáját, uram.
Bankkártya, Magyarországon, negyed százada? Tán néhány ezer polgárnak (elvtársnak?) lehetett, nekem persze nincs.
-Kérem, hogy lépjen hátrább három lépést!- utasíttatok.
Lehet, hogy fertőző is vagyok, még megzavarnám a többi bejelentkező sürgés-forgását. Karanténbe kerülök, a hölgy a pultnál vad telefonálásba kezd.
-Igen, igen, mégiscsak minden rendben. A szobája a nyolcadik emeleten van, felkíséri a londíner.
A lift persze működik, a folyosón állomásoztatott padlószőnyeget mintha egy kétcsillagos kazah hotel szanálása során szerezte volta a szálloda, nagyon jutányosan. Narancssárga, kék, piros virágminták terelik el a figyelmet a néhol barnás foltokról, a nagyvárosból visszatérő vendégek személyes hozzájárulásaitól az egyébként is hányingert keltő szőnyegen.
A szoba korrekt, kilátás a másik oldal nyolcadik emeletére. Hatalmas tévé, húsz hírcsatorna, fizetős ajánlatok (adult channel, mi is lehet ez, hisz már én is felnőttem, meg a legújabb filmek, majd a számlához csapják a végén, írja az ismertető). Az írott szöveg szinte angolnak hangzik, akkor mégiscsak megértetem majd magam valahogy, ha máshogy nem, akkor a tenyerembe írott jelekkel, mint Kínában a más tartományból jött kereskedő? A londíner lassan távozik, látja, itt ma nem gyarapítja napi bevételét. Ja, igen, köszönöm, búcsúzkodom.
Mi is a program? Egy nap elvisznek a kórházba, a gépet megnézni, csak reggel nyolckor a main lobbyban kell lennem. Szótáram van, hát ez csak a hotel előcsarnoka. A többi nap: szabadfoglalkozás. Van két lábam, meg egy New York-útikönyvem, könyvtárból kölcsönzött, majdcsak egymásra találunk, a nagyváros és én.
Valamikor a világ legnépesebb városa volt, vonzáskörével ma is 24 millióan lakják. Nem főváros, még az államnak, aminek a nevét adja, is Albany a központja. Nem is igazán amerikai város, a lakói taxin, gyalog vagy metróval közlekednek. A nagy amerikai olvasztótégely mindegyik népcsoportja képviselteti magát itt, van Chinatown, Little Italy- de az igazán domináló csoport a zsidóság: a világ második legnagyobb zsidó városa Tel Aviv után.
A város, amelyik sohasem alszik: ahogy az időeltolódást próbálom a szállodai ágyon kiheverni, a hangkulissza igazolja ezt: dudálás, mindig újra szirénaszó, az autók brummogása, a sík homlokzatok akusztikus terével felerősödve. Merre is induljak felfedező utamra? New York öt városrésze (Bronx, Brooklin, Queens, Staten Island, Manhattan) közül leginkább a legutolsó kínálkozik, egyrészt mert itt lakom, és a közlekedési lehetőségem korlátozott (gyalog, talán autóbusz, de ott is egy dollár a jegy, azaz tőkém egy százaléka). Meg hát a legtöbb látnivaló is ebben a városrészben van...
Csak egy ugrás, öt utcányira itt a Central Park! A hétköznap délelőtti napsütés rengeteg embert vonzott a szabadba, ki biciklin, gyerekkocsit tólva, görkörcsolyán vagy csak a füvön piknikezve. Baseball-pálya, közlekedési gyakorlótér gyerekeknek, itt aztán lehetne élni! Ez csak a nappalok átverése: aki éjjel keveredik ide, örülhet, ha a puszta életét megmenti, az uralmat átveszik a bandák és a kábítószerért ölni is kész szerencsétlenek. A parkot övező appartman-házak bejárati ajtaját ujjnyi vastag acélrács védi. no, persze, ezt negyedszázada mesélték, azóta változhatott a helyzet.
Nincs messze az ENSZ székháza se, akkor is már majd kétszáz lobogó szegélyezte a bejáratot. Az Empire State Building hosszú időre a világ legmagasabb épülete volt, ide még én is lifttel megyek fel, a kőrpanoráma lenyűgöző. Hirdetik, tehetnék egy kört helikopterrel is, csak harminc dollár (30%). Majd tán legközelebb.
Megfájdul a nyakam, az ember ösztönösen is az eget keresi az utcákon sétálva, és az bizony elég magasan van. New Yorkban építették az első felhőkarcolókat, egyrészt a magas telekárakat kellett kompenzálni, másrészt meg az egész félsziget egy nagy darab szikla, ami meg is tartja a magasépületeket. Sokhelyt utánozták aztán ezt az építési formát, mocsárra meg homokra alapozva... Felkeresem a kis élelmiszerboltot a hotel alatt, egy üveg kóla és egy kenyér, csak elég lesz mára is, mint tegnap, és mint holnap is elég lesz. McDonalds, akkoriban nem volt még Pesten, egy dollár a BigMac, egyszer ezt is ki lehet bírni.
Manhattan déli csücske sok csodát rejt, csak hat kilométer, cipőm még bírja, egy órácska. Fiatal szőke lány szólít meg, valószínűleg kábítószerezik, adnék-e neki valami kis pénzbeli segítséget. Nos, most nem, válaszolom. Legalább egy dollárt? Sajnos, nem. "Otherwise, have a nice day"- mondja még, egyébként legyen szép napod. Továbbmegyek, én már egy órát masíroztam ezért a dollárért. Mondta a taxisofőr is, ha éjszaka megtámadnának az utcán, legyen nálam egy huszas, ennyivel általában beérik a támadók. No, akkor inkább nem mászkálok éjszaka...
Manhattan déli csücskéről indul a menetrend szerinti hajó Staten Islandra, és elhúz Ellis Island mellett (az európai bevándorlók fogadó-szűrő állomása) és persze a Szabadság-szobor szigete mellett. Retúrjegy két dollár. Lenne turistahajó is, az megkerüli a szigetet, majd visszatér, egy huszasért. Akkor inkább sétálok egyet Staten Islandon, olyasmi kertváros mint a Rózsadomb, aztán visszafelé még egyszer integethetek a szobornak.
Nincs messze már Chinatown sem, akkoriban nyílt az első kínai vendéglő Pesten, meg különben se láttam még sok ázsiait. Épp valami ünnepük lehetett, futottak a sárkányuk alatt. A nyugati parton a dupla torony, akkor már 15 éve álltak, és még további 12 évet. Ugye, ma úgy hívják a helyet, Ground Zero.
Végre eljött a nap, utazásom értelme, nyolckor visznek a kórházba a ketyerét megnézni. A sofőr tíz perc késéssel
ront a main lobby-ba,ugye oda beszéltük meg... Tudom én, milyen nehéz itt parkolóhelyet találni, kint kellett volna állnom! A kórházban kézről kézre adnak, rossz tapasztalataik lehetnek ezekkel a nézelődőkkel, elvesznek, meg rossz helyre állnak... No, onnan látom? Akkor jó, a gép kedvesen zúg,a máj se vérzik... Még egy műtét, nekik rutin, referenciacentrum a gép mutogatására, eggyel több vagy kevesebb csóró keleti sebész... Vissza a hotelbe limuzin visz, ez az a hosszú kocsi, ahol hátul négy ember ülhetne, mint egy vasúti kuppé... Úgy gördülök a szálló elé, mint egy maharadzsa. Vacsora? Maradt még kóla meg kenyér is.
Guggenberg múzeum, Broadway, Metropolitan Opera... Metrókirándulás Queens-be, hogy ne csak Manhattanról írhassak... Ortodox zsidók pajesszal és kaftánban... Nagy a város, sok a szabadidőm, no, ez mi is? A világ legjobb show-ja, 42. utca, házszám... Negyedórás séta, belépő egy dollár, kapsz érte négy kis érmét. Erre tessék, kabin, bedobom a résbe... Pornófilm, élő áru csak estétől jön, mondja a felügyelő. The greatest show of the world.
Taxisofőröm mondta, vigyázzak, ha metrón utazom, nehogy véletlenül rossz helyen bukkanjak újra a napvilágra. Vannak negyedek New Yorkban, ahol nem szívesen látják a fehér bőrszínt. Véletlenül biztos nem, de tán tervezetten? Térképemen kikeresek egy buszjáratot, a Central Park mellől indul, és a Harlemben egy kört téve az északi nagy távolsági buszpályaudvarnál ér a végállomására. Onnan meg egy másik busszal visszajutok a hotelemhez. Ablak melletti ülőhelyet találok, indulhat a Harlem-látogató városnézés! Ahogy haladunk északra a Central Park mellett, egyre kevesebb lesz a fehér arc, és a 140. utca környékén (az 1. utca a déli csücskön található, és északra egyre magasabb lesz a szám) kiszáll a fehér sofőr, és helyette fekete veszi át a volánt. No, bátorság! A főutca mellett is leromlott házak, minden második telek foghíj, részeg vagy kábítószeres férfiak ülnek-fekszenek a járdán. Érdeklődve követem az utunkat a térképemen, itt fordulunk nyugatnak, majd újra délnek. Már csak öt utcányi a távolsági buszállomás, már csak három. Megállunk, és állva is maradunk. Végállomás, kiszállás! No, biztos nem megy tovább? Nem, itt véget ért a feladata, mondja a sofőr. A térképet eldugom a nadrágzsebembe, és felveszem a legártatlanabb, szinte unatkozó arckifejezésemet. és az utca közepén a legnyugodtabb lépteimmel elindulok délre. Két utcát bírok, az utca szélén pihengető fekete férfiak lassan mozdulnak, észrevették a nyugalmukat zavaró fehéret. A harmadik sarkot nyugodt galoppal teljesítem és már meg is érkeztem a civilizált világ felé induló buszomra, kissé lihegve, nem is a galoppozás, inkább az ijedtség okán.
Elvonult az üt nap, kis ajándékokat szerzek még az otthoniaknak, bepakolom a bőröndömet. A reptérre szállító taxit már a hotel előtt várom, már majdnem new york-ivá lettem. Majdnem.
|
