Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/292343
|
2008-03-01
Rég szerettem volna valahogy elmesélni azt, amibe most belefogok. Meg sem kísérlem ugyanezt élőben visszaadni - nem vagyok képes rá.
Van egy-két dolog, amit nem szeretek benned. Ez minden kapcsolatban előfordul, tudom, de vannak, akik képesek rá, hogy leküzdjék a problémáikat. Én semmiképpen sem tudom feldolgozni, elfogadni a személyiségednek, életednek egy-két részletét. Egyrészt neveltetésemből adódóan, másrészt a saját személyiségem végett irtózom a közönségességtől,a vulgaritástól. Ezzel a kezdetektől fogva meggyűlt a bajom - a külső, felszínes formaságok ugyanis annyira erősek voltak, hogy már megismerkedésünkkor is nagyon nehéz volt mögéjük látnom. Irtóztam továbbá attól, amit a múltadból magaddal hoztál. Százszor átbeszéltük, hogy a sors ugyancsak megszabja az ember lehetőségeit - de nem a döntéseit. Én is 17 éves vagyok, és attól függetlenül, hogy máshová születtem, még tehetném ugyanazt, amit te tettél ilyen idősen - de nem teszem. Neked sem lett volna muszáj. Ezek a gondolatok hol erős rohamban törtek rám, hol egész halkra csitultak - de mindig bennem éltek. Büszke vagyok, értelmes, és hihetetlenül érzékeny. Terészetemből fakadóan vágyom a lelki fogékonyságra, arra, hogy a körülöttem élőknek legyen érzékük az apróságokhoz, és vágyom a tiszta életre. Testi és lelki tisztaságra, ártatlanságra és őszinte naivitásra - amiből, bármin is mentem keresztül, még mindig őrzök egy darabot a lelkemben. És ez a kis darab elég hozzá, hogy vágyjak rá. Időről időre elővettek a kétségeim veled kapcsolatban, s ennek általában az lett a vége, hogy úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Gyűlöltem, hogy sehogyan sem tudok szabadulni az életednek ettől a részétől, ettől az oldalától, és a gondolattól, hogy egy bizonyos szemszögből nézve milyen keveset érsz. És gyűlöltem egyúttal saját magamat is, mert látnom kellett ezt az oldalt. Csak szeretni szerettelek volna, egyszerűen, őszintén, emiatt mindig megszenvedtem, ha előtörtek ezek a büszke, lenéző gondolataim. Sosem azzal volt a bajom, hogy te olyan vagy, amilyen - leginkább az gyötört meg, hogy engem ez zavart. Még ha látszólag feléd irányult is, általában magam ellen törtek az indulataim. (Önmagamat azonban nem tudtam direkt módon bántani.) Próbáltam valahogy védekezni. Sokszor felhívtam rá a figyelmedet, hogy "nem akarok mindenről tudni", de vagy tréfának fogtad fel, vagy csak egyszerűen nem hitted, hogy komolyan mondom. Így sajnos mindig aprólékos pontossággal értesültem közönségességed árulkodó nyomairól, múltad összes otromba tréfájáról, számomra megalázó eseményéről. Más ember valószínűleg nem akad fenn ilyeneken. Én azonban minél szorosabban akartam bezárni a szemem, hogy ne férhessenek a közelembe ezek a zavaró gondolatok, annál többször találtam szembe magam ezekkel az apróságokkal, és nem tudtam kitérni előlük. Szeretni akartalak, (és szeretlek még ma is), akartam a társaságodat, kívántam a közelséged. De két különböző világból származunk, és én semmit sem akartam átvenni a te világodból - nem a kocsmázásért, a biliárdért, a testiségért vágytam rád; a lelkedet szerettem. A többi nem számított. Sokszor kérdezted, miért szerettem beléd. Erre a legjobb válasz nagyon egyszerű: azért, mert annyira akartad. Ha te nem is érezted saját magadon, minden mozdulatod, minden porcikád azt követelte tőlem: Szeress, mert szeretned kell. És én megszerettelek. Amikor pedig közösen leástunk a felszínen uralkodó "bunkó paraszt" /saját szavaid/ réteg aljára, a szívem repesett a boldogságtól, mert tudtam, hogy van miért szeretnem téged: a lelked nagy és nemes. Megszerettelek a lelkedért, mert tudtam, hogy otthon vagyok benne. Végre megtaláltam a sekélyes külsőségektől mentes, értelmes embert, akinek volt szíve, hogy szeressen, és volt lelke, hogy megismerjen, úgy, mint senki más. Előtted soha senkinek nem sikerült ilyen közel kerülnie hozzám, és nem látok rá esélyt, hogy lesz, aki ezt később felülmúlná. Ezért vállaltam mindent - vállaltam, hogy Ákossal vége legyen, hogy gyökerestül megváltozzon az életem, s vállaltam mindazt, amiről már akkor tudtam, hogy nem kedvelem benned. Sok dologról való lemondásként éltem meg ezt - de megtettem, mert szeretsz, és ez mind a mai napig nagyon sokat jelent nekem. Hosszú ideig hittem, hogy teljesen megérted, mi zajlott le a lelkemben. Büszke voltál rá, hogy a társammá fogadtalak, mert tudtad, milyen rögös út vezet odáig, hogy ezt kiérdemelje valaki. Te bejártad ezt az utat. Mégsem akarsz most a segítségemre lenni abban, hogy tovább szerethesselek. Úgy érzed, talán túl sokat is formáltam már rajtad. De értsd meg - ha belehalok is, mégsem változhatok. Ez pedig egy újabb olyan vonás, amiért elátkozom tulajdon természetemet, és ismét meggyűlölöm magam... az ördögi kör pedig lassan bezárul körülöttem.
|
