Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/105009
|
2005. augusztus 25.
Nekem sok Zoli ismerősöm van. Így hívják az apukámat, a barátomat, anyukám barátját, az egyik osztálytársamat, az egyik volt osztálytársamat és még sok mást is…
De van nekem egy különleges Zolim is. Nagyon sokat jelent számomra. Zoli egy gyárban dolgozott, hosszú-hosszú órákig, a túlórát is bírta, csak hogy legyen pénzünk a kis lakásunkat fizetni. Jó munkájáért elő is léptették, s most már magasabb pozícióban dolgozhatott a több fűtésrevalóért.
Egyik nap összefutottam Vele a nappaliban. Fáradttan lehuppant a kis kanapéra és becsukta azokat az iszonytatóan gyönyörű szép kék szemeit. Odapattantam az ölébe és édes csókot nyomtam ajkaira. Megörült nekem és a karjai közé vett. Elmesélte, mi történt Vele aznap, s hogy áll most kicsi élete. Majd vicces dolgokról beszélgettünk és sokat nevetgéltünk. Szorosan magához ölelt és azt mondta, örökre szeretni fog. Egy lágy puszit nyomott a homlokomra.
Édes tündér. Az volt. Lelke, teste, szíve. Imádtam, ahogy van, mégha néha makacs volt és érthetetlen. Narancsosan illatozó, őszinte csoda. Zoli nélkülözhetetlen volt… Ő tartotta bennem a lelket, nem hagyta, hogy búslakodjam. Mindig meg tudott nevettetni. Tökéletesen egymásra találtunk, mint két test, egy lélek.
Valamelyik délután, mikor zűlötten hazaérkeztem az iskolából, Ő már ott várt rám. Tenger szemeivel rám nézett és maga mellé utasított. Félelem volt a hangjában és bánat…de azzal kezdte, mennyire örül, hogy láthat.
Kérdeztem, mi baj. Eleinte csak hallgatott, de választ csaltam Belőle hajam illatával.-imádta az illatát- Könnyes szemmel magyarázta, hogy édesapja otthon -a nagy messzeségben, a világ végén- elhunyt. Édesanyja pedig gyengélkedik, és semmije sincsen. Mondta. Tudja, hogy nagyon nehéz, de haza kell mennie hozzá, hogy egy kis pénzzel és munkával segítse. Zokogott az ölemben, megfogta a kezemet és ezerszer is bocsánatot kért. Megcsókolt, de az már nem volt olyan, mint a többi csókja…én is sírni kezdtem…
Három év után éppen igyekeztem haza a munkából, amikor valami ismerőset éreztem…Zoli illatát. Csak Ő lehetett, két km-ről felismerném az illatát. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. Szomorúan benyomtam a kulcsomat a helyére és elfordítottam a zárban. És akkor, megrémültem. Zoli ült a kanapén. Talpig feketében volt, haja elfésülve, frissen borotválkozva. Ledobtam a táskáimat, mert eljött az a pillanat, amit már régóta vártam, a nyakába akartam vetni magam, de…de…valami változott. Arca rezzenéstelen és hideg volt. Köszönt. Rémülve ránéztem, szemeimmel kérdőre vontam, de egy szót sem szóltam.
Maga mellé vont és beszélni kezdett. Édesanyja halálosan beteg; dolgozik, hogy a műtétjét fizetni tudja, de abból a kis pénzből nem telik erre. Segítséget kért.
Két nap múlva felhívott, hogy édesanyja meghalt műtét közben. Felajánlottam, hogy végre költözzön haza. Pár nappal később nálam is volt, addig elrendezett mindent. Ajtót nyitottam Neki, s megöleltem. Tudtam, hogy most nagy szüksége van rám, úgy, ahogy nekem is szükségem Rá akkor. Behívogattam és megitattam egy kis forralt borral. Az volt a kedvence. Én is szerettem. Elmesélte, hogy nem bírta ki nélkülem, minden este rólam álmodott.
Mulatságos volt…én is így voltam vele. Három éve nem volt egy normális kapcsolatom, mert mindenkiben Őt kerestem. Felajánlottam, hogy menjünk sétálni. Elfogadta. Nagy sálat tekertem a nyakamba és felkaptam meleg jabátomat.
Hideg ősz volt. Kézenfogva sétáltunk a parkban. Szót egyikünk sem tudott szólni. S akkor hirtelen Zoli megállt, magához húzott és megcsókolt. Szenvedélyesen és mámorítóan. Éreztem az illatát és az érzést, amire már rég óta vágytam újra: a szerelmet Iránta. Boldog voltam, hogy itt van, teljes valójában, hogy itt van, akit igazán szeretek.
Reggel volt már, hat óra. Az éjszaka csodálatos. Kávét főztem. Ahogy én szeretem: feketén. Felébredt és átkarolt, majd egy puszit nyomott az arcomra: ,,Jó reggelt”- mondta és belehörpintett a kávémba. Mosolygott.
Elmentem letusolni, hogy később elindulhassak dolgozni. Már éppen kiléptem az ajtón, mikor Zoli utánam rohant, szép napot kívánt és átölelt.
Mámoromban, lila ködben úszva, csak Rá gondolva nem is figyeltem az úton. Megtörtént. Elütött az autó és meghaltam. Zoli lelkiekben teljesen összerogyva állt a temetésemen zöld csokor rózsával a kezében. Szeretett.
Én is Őt. ,,A másvilágról hozott fájdalmaid még mindig kínozzák széttört lelkedet és bénítják meg gondolataidat.”
|
