Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/105009
|
2005. augusztus 29.
A sötétben ballagtam haza szomorúam, kocsi elé kívántam volna magam. Könnyem lecsordult, szerelmes voltam, undorítóan szerelmes. Nem értettem a köztünk fenn álló kapcsolat lényegét. A magaménak akartam, rögtön és újra, nem érdekelt más, csak hogy megkaphassam, Kellet a csókja…Sírtam.
…És akkor Zoli utánam futott, hüvelykujjával letörölte a lecsorduló könnycseppet a szememből és megcsókolt. Úgy, ahogy akartam, magához ölelt és szorított. Egy percre elfeledtem mindent, a Mennyekbe repültem.
Pár nappal később felhívott. Én nem tudtam Neki mit mondani. Nem tudtam Neki megmondani az igazat, hogy én is szeretem, talán jobban mint Ő. Hogy más vagyok, mint amilyennek gondol, hogy nagyon akarom Őt.
Régóta nem láttuk már egymást, mikor összefutottam Vele az utcán. Egy észvesztően csinos lányon vetette át karját és mosolygott.(Lehet, hogy csak a képzeletem játszott Velem a lányt illetően, mert azt akartam, hogy Zoli azért ne szeressen, mert mást szeret.) De nem így volt. Nem volt Vele senki, de boldognak tűnt. Azt mondta azért, hogy újra láthat. Egy szavát sem hittem. Pedig tudtam, hogy igazat mondott, hogy mindig Neki volt igaza, a franc egye meg.
Szerelmes voltam. Mondtam már? Igen, bűzlöttem a belőlem áradó vágytól Zoli után. Kék szeme még mindig csillogott az arcán, mint az ég befoghatatlan két kis darabja. Semmit sem változott. Mire volt ez jó? Oh, Zoli, mondd mire? Olyan jó mindenért téged okolni, olyan jó hibáztatni…
…Pedig TE vagy a mindenem. Bele nem tudnék törődni, ha valaki nem várna otthon meleg teával. Ha nem engedné meg a fürdővizet és nem csókolna.
Lelkemet lassan átitatta a feketeség. Ábrándokat szőttem a csillagok köré. Ruháimat ledobáltam a földre, és piszkosan befeküdtem az ágyba. Nem érdekelt. Rögtön elaludtam.
Fáztam. Sálamat átdobtam a nyakamon s leültem a kedvenc padomra, ott, ahol senki sem zavart. Gondolataimba mélyedve lassan magyarázkodtam. Nem is Zolinak, magamnak. Szörnyű volt felismerni a tényt, hogy talán igaza volt…de mégsem!
Igen, tudja már…De először magammal küzdöttem meg. Nem így akartam! Gyönge vagyok már, még egyszer újra játszani, de szerettem. Mit tehetnék? Akár a végtelenségig folytatódhatatna. Napokon keresztül csak írtam, írtam, hogy ki tudjam önteni magam ebből a pennából erre a papírra.
Tiszta önmagamból fehéren itt állok előtted Istenem, segíts meg, nehogy eltévelyedjem. Mutasd igaz ösvényedet, mit követnem kell, csak azt tegyem, mit szent igéd belém lehel.
Nem bírom már. Ennyi elég volt. Miért ilyen nehéz minden? Bánaton hatalmas és el nem mondható. Narancsosan illatozó, őszinte csoda. Hol vagy most? Kinek nyílnak karjaid ölelésre? Szerelmed felmelegít, de nem úgy, mint a kemence…Nem piroslik bőröm Melletted, hanem égek. Belülről égek Érted.
Álltunk, beszélgettünk, s megint arra járt. Megborzolta hajam, a fülembe kiabált. Kedves jó barát, szél pajtás, hol voltál eddig míg vártalak?
Szenes tűz, jeges ének, Mira én úgy szeretlek téged. És én tudtam, hogy Ő üzente, hogy látni szeretne újra, hogy nem bírja ki nélkülem. Bár így lenne. A szerelem oly nehéz, súlyos, maga alá temet.
Nem tudtam magamon változtatni. Az este aludni se mentem. Te voltál a szívemben. Vizes mezőkön jártam, a cipőm is felszívta a harmatot. Azt gondoltam, ezek után semmi nem lesz az igaz. Nem tudom, mi lesz a jövőben, s ez kiborít. Tündérként szálltál tova azon a hideg éjszakán, utánad kiáltottam, de már meg sem álltál.
Nagyon remélem, hogy csak a fejemben vagy, onnan pattantál ki, mert arra a férfire vágyom, az Te vagy, de csak én találtam ki, ugye csak én? Inkább lennék skizofrén, minthogy újra összetörd a lelkemet.
Csörgött a telefon…azt hittem Ő hívott, de nem. Vágytam, újra Rád, de nem voltál. Játék volt ugye? Remélem. Szeretlek.
|
