Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/253019
|
Raindrops ☂ Esőcseppek
Raindrops
Elmentél. Itt hagytál, pedig én megígértem, hogy örökre együtt maradunk. És mégis elmentél.
Tudod, olyan boldog voltam, olyan felhőtlenül vidám, mikor mellettem voltál – mikor csak mi voltunk. Csak mi ketten. Ha rád gondoltam, az olyan volt, mintha egy aranyszín napkorong beragyogna. Hiszen te a társam vagy. A barátom.
Mindig vártam a percet, mikor újra találkozunk, mikor átölellek, mikor újra magam mellett tudhatlak. Aztán összetörött a kis burkom, amit magunknak teremtettem. Volt egy kis buborék, amit csupa jóval töltöttem meg, és ha veled voltam, semmi baj nem érhetett minket. Te egyfajta biztonságot jelentettél nekem, te voltál az, akire rázúdítottam minden szeretetem, és te voltál az is, akinek elsírtam a bajom. Aztán elmentél.
A sírás környékezett, mikor megtudtam, hogy már nem vagy ott. Hogy minden figyelmeztetés nélkül elmentél. Egy aprócska jelet sem hagytál, még a szél is csak annyit suttogott: vége. Nem akartam, hogy mások sírni lássanak miattad. Bár, én szeretem megmutatni a könnyeimet, de soha nem annak, akinek szólnak. De most nem mertem. Hiszen én azt akartam, azt higgyék, erős vagyok. Pedig csak lányból vagyok. Csupa szeretetből, gyűlöletből, dacból, őrületből, de lány vagyok. És gyenge. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy búcsú nélkül elengedjelek.
Aztán visszajöttél. Egyből elfelejtettem mindent, ami miatt dühös lehettem volna, hiszen visszajöttél! Tudtam, hogy nem örökre, csak egy röpke pillanatra, de mégis. Visszajöttél. Elköszönni. És ezért végtelenül hálás voltam. Neked és a Sorsnak.
Olyan volt ez, mint egy ajándék, mint egy álom, az ébredés után. Erőt adott ahhoz, hogy beletörődjek: nem maradhatunk együtt. Úgyis el fogsz hagyni. Nélküled féltem, de mikor visszatértél, már biztonságban éreztem magam. Semmi alapom nem volt rá, de mégis, örültem, hogy nem búcsú nélkül kell elválnom tőled. Feldobott a tudat, hogy újra itt vagy nekem, és én vártam, hogy mikor esem le. Mert tudtam, hogy egyszer úgyis leesem, hogy a földet érés kemény lesz. De azt nem hittem, hogy ennyire fog fájni.
Mert most megint elmentél. De legalább elbúcsúzhattam. Utoljára és végleg. Mikor néztelek, ahogy elsétálsz, még nem fájt. De aztán eljöttem, és tudtam, hogy otthagyod azt a helyet, hogy felszállsz arra a bizonyos autóra, és nem jössz vissza többet. Hogy itt hagysz.
Csak otthon sírtam. Az volt a legrosszabb, hogy láttam magam előtt, ahogy elvisznek – és én nem vagyok ott veled.
Elejtettem miattad pár keserű, bánatos könnyet, mert hiába készültem fel rá, fájt, hogy nem leszel többé az enyém.
Nekem csak az emlékeim maradtak. Ennyi maradt: az álomból szőtt emlékek, valósággá vált ábrándok, köddé foszlott csodák, örök érvényű szeretet. Emlékek. Ennyit hagytál itt nekem.
Ma furcsa hangulatom volt. Nem éreztem a hiányodat, hiszen volt olyan, hogy napokig nem találkoztunk, de mégis tudtam, hogy már nem vagy ott.
Ma esett az eső. Borult volt az ég, szürke volt a levegő, ahogyan a hangulatom. Szomorú voltam. De aztán rád gondoltam, és ez felvidított. Hogy is tudna elszomorítani, ha rád gondolok?
Sétáltam. Sétáltam az esőben, hagytam, hogy átázzak – az esernyő maradjon csak a táskában. Már annyiszor próbáltam magam megvédeni magam dolgoktól, hogy legalább ennyit hagynom kellett magamnak. Nem sírtam, az esőcseppek a könnyeim helyett is potyogtak.
Minden utcasarkon ott van a lehetőség. Pillantásokat keresek a tömegben. Ugyanazt a régi dalt éneklem; az eső a fejemet veri, de ez nem jelenti, hogy halott vagyok. Épp most engedlek el. Megbékélek a hiányoddal, szabadjára engedem a szeretetem – énekelek.
Hirtelen nehéz lesz; minden lelassul. Nagyon hiányzol.
Nem tudom, hova mentél, mikor elmentél, de tudom: egy szürke, hideg, esős városban egyszer lesz egy napsütéses napunk.
-------------------------------------------------------------------
|
