Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/266029
|
Hadba hívás
A nap ragyogóan sütött Nagrad égboltján. A táj mesebeli hatást keltett. Kisebb-nagyobb sziklák a levegőben lebegtek, vízesések a hegyoldalakon zuhogtak, több hegy között völgyek feküdtek A táj víg madárénektől volt hangos, és a kisebb nagyobb állat csordák lépéseitől. Gharamar tábornok, ki egy ork, e kis földön, mondhatni a szülőföldjén telepedett le, mely a peremvidék legszebb megyéje. A vén ork talán minden idők egyik legjobb harcosa és egyben katonája volt. Az évek során rengeteg mindent vesztett el, a háború következtében. Családját, barátait, és a bal szeme világát. Egy hegy tövében telepedett le, ahol remekül tudott vadászni, vizet pedig a közeli tóból szerzett magának. Nem szorult senkinek se a segítségére. Csöndben egyedül akart meghalni, távol a világ gondjaitól. A háza egyszerű jellegű, bár inkább hasonlított egy hatalmas sátorra, melynek falát bőr alkotta, tartó részeit meg hatalmas állati eredetű szarvak tartottak. Néha a közeli ork faluban játszadozó gyerekek mennek hozzá látogatóba. Mélyen tisztelik múltjáért, a fiataloknak meg egyenesen példaképük. Gyakran kérik meg az ifjak, hogy meséljen a régi időkről, meséket, történeteket, legendákat. Gharamar persze örömmel mesél nekik arról, amiről hallani akarnak. Egyik nap, amidőn hosszú szakállát, és haját akarta levágatni, egy váratlan látogatója érkezett. Gharamar szó szerint elfehéredett amikor meglátta régi troll barátját, xup-ot belépni az ajtón.
- De hiszen te… te… meghaltál! Színtisztán emlékszem arra a napra!- rebegte félelemmel teli hangon a vén ork.
- Nem teljesen az történt amire gondolsz, öreg barátom. Amikor Naxxramas erődjében, az a lovas ledöfött, nem haltam meg. Öntudatlan állapotba kerültem. Csak annyira emlékszem, hogy amikor visszavonultatok engem elvittek, valami hideg, fagyos tájra. De ezután hatalmas üresség… Egészen addig ameddig fel nem ébredtem egy erődben. Onnantól fogva egy szolga voltam, egy gonosz ügyért harcoltam. Ne tudd meg mennyi ártatlan embert, öltem meg, nem válogatva gyerek, nő és férfi között. De a végső ütközetben… megszabadultam. A végső ütközet egy templomnál volt, ahol a gonosz, ki nem más, mint a Lidérckirály, előjött a rejtekéből. Azonban rosszul döntött. A Fény Bajnoka lebuktatta sötét tervét, miszerint engem és az egész sereget csak fel akarta áldozni, hogy megtudja ki a Fény Bajnoka. Ennek következtében mindenki, ki velem együtt harcolt, bosszút fogadott. A készülődések megkezdődtek, hogy a Lidérckirály ellen támadást indítsunk. – Mondta sötét, csuklyaszerű sapkája alól. Csak a két agyarát lehetett látni, meg az élesen világító kék szemeit. Hangja hátborzongatóan szólt. Egyszerűen hidegen, érzelemmentesen. Teste kékes-fehéres színű, kisebb-nagyobb sebekkel a volt tarkítva, melyek már soha nem fognak begyógyulni. Egy kettő olyan mély volt, hogy a csont is „kilátszódott”. Gharamar undorodva szemlélte egykori barátjának testét. – Ezért jöttem ide. A bosszú fogadása után, nem sokkal elkezdtem visszaemlékezni. A múltra. Emlékszek rád barátom. Te voltál a Halálhozó klán feje, a legrettegettebb klán ura. Félték a nevünket mindenhol. De tudom, hogy ez a múlt…és…. hogy az egykori klántársaink halottak. – majd a mondat után mélyet sóhajtott. Gharamart sokkolták a történtek. Ott állt, egyszerű bőr ruhában, kezében borotvával, és egyszerűen nem tudott semmit mondani. Barátja csak várt. Azonban percekig egyikük sem szólt. Végül Gharamar összeszedte minden erejét és megszólalt
- Barátom örülök, hogy látlak. De… én már leraktam a fegyvert. A kardomat Shattratt naarujának adtam, A Dal-nak. A páncélom pedig… nos… el van téve, egy biztos helyre. Egyébként jöjj beljebb nyugodtan, foglalj helyet. Csak tudod.. nem mindennapi egy halottnak hitt barátomat „élve” látni. – Xup bement, és helyet foglalt a sátor közepén lévő kis asztalnál. Gharamar szembe ült le- És mond csak, hogyan találtál rám? Igyekeztem lehetőleg a legtöbb nyomot eltűntetni. Kadhgar személyesen ígérte meg, hogy nem mondja el senkinek, hol vagyok. És nem kérsz esetleg ételt, italt?
- Nem, köszönöm a kínálatot, de én már nem élek… de nem is vagyok halott. A szervezetem nélkülöz minden táplálékot, minden folyadékot. Mágikus erő segítségével támasztottak fel, és ez természetellenes. Ezért a testem nem végezz lebontó munkálatokat. Mondhatni csak a lelkem élteti ezt a testet. No, de sokáig tartott mire rád találtam, öreg barátom. Orgrimmarban, csak a szerencse segítségével „tudtam „ meg, hogy hol vagy. Éppen sétáltam egy elhagyatottam negyedben, amikor észrevettem egy régi toborzó plakátot, mely a Peremvidékre hivatott küldeni, mint katona. Az alatta lévő szöveg segítségével jöttem rá, hogy csak itt lehetsz.
- Mi volt az a szöveg?- kérdezte Gharamar, közben töltött magának egy kis vizet, s csendben, lassan inni kezdett
- A szöveg szerint, a Sötét Kapun keresztül démonok támadták meg a szeretet világunkat. A támadásokat vissza verve, ellentámadásba lendült mind a Szövetség, mind a Horda. Meg, hogy minden katonára szükség van, aki tud, csatlakozzon. Nos, egy ilyen jelentős hadjáratba, az akkortájt még tündöklő hírnevű klánodat ki nem hagyták volna.
- Jól következtettél. Személyesen a hadvezér jött el, s parancsolta meg nekünk. Azonnal elfogadtuk az ajánlatott, a dicsőség reményében
- A dicsőségért mindent nem igaz öreg barátom?- mindketten hangosan felnevettek, majd utána xup újra megszólalt- Ezután utaztam el a peremvidékre. Mit ne mondjak, átlépni a Sötét kapun fura egy érzés. Az átlépés után egy közeli ork faluba jutottam el, név szerint Thrallmarba. A hely eléggé tetszetős volt. Először azt hittem ott bujkálsz. Tele jófajta fogadókkal, kedves nőkkel, és persze történetekre kíváncsi helybéliekkel. Azonban tévedtem. Napokat töltöttem a faluba, kérdezgetve a helyieket. Egy katona segített, miszerint a te irányításod alatt volt, a Sötéthold völgyében levő ütközetnél. Ki sikerült még azt is szednem, hogy az ütközet fő támogatója nem a Horda, hanem a semleges Shattratt város volt. Rohanva indultam el, Shattrattba, hogy további nyomok után kutassak. Gondoltam csak lesz ott valaki, aki tudja, hogy hol vagy. Amikor megérkeztem Shattrattba, a város főmágusa Kadhgar elé mentem. Bár rendkívül elfoglalt volt, tudott rám szánni egy kis időt. Ő közölte velem, hogy meghaltál. De tudtam, hogy hazudik. Túl jól ismerlek. Nem olyan vagy, aki egy egyszerű ütközetben, mint egy egyszerű katona, meghalna. De más nyomom nem volt. – Gharamar hangosan felnevetett. A nap megcsillantatta két kiálló szemfogát, mialatt elindult nyugovóra térni.
- Túl jól ismersz barátom. De akkor mégis, hogyan találtál rám? Egyedül a helybéliek tudják, hogy ki vagyok, de ők nem járnak el idegen földekre.
- Nos, kit korábban említettél naaru, A Dal segített nekem. Elmondta, hogy hol bujdosol. Azt mondta tudja, hogy nemes célért harcolok, ezért mondta el. Sőt még a kardodat is oda adta, hogy adjam vissza - xup lekötött az oldaláról egy kardhüvelyt, mely Gharamarnak már ismerős volt. A barát átnyújtotta a fegyvert a tulajdonosnak, ki villámgyorsan húzta ki a pengét. Az ajtón keresztül bejutó fény, megcsillantotta a pengét mely igazi mester munka volt. Markolatát a legdrágább ékkövek díszítették, pengéje néhol recés volt . Egy percig, az öreg ork újra annak tűnt, aki egykor volt. Az erőskezű, magabiztos, kissé sármos tábornoknak. De a perc letelt, s újra a régi lett. A kissé megviselt, de még mindig izmos ork. Gharamar felállt, majd lassan elindult kifele.
- Barátom, ha az a nagyhatalmú naaru is azt mondja, szükség van rád, akkor hidd el, más is ezt mondaná. Hadba hívás megtörtént, öreg barátom. Te neked nem az a sorsod, hogy az isten háta mögött halj meg. Legalábbis nem háború idején. Szükségünk van rád!- Felállt, és elindult barátja mellé. Gharamar világos barnás, enyhén zöld árnyalatos bőre megcsillant a lemenő nap fényében. Mikor mellé ért, a kezét a vállára tette, mire válaszként Gharamar arca a troll felé fordult.
- Rendben, vitéz barátom. Ha ez a Lidérckirály, olyan nagy veszélyt jelent, a világomra visszatérek. Nem úgy akarok örök nyugovóra térni, hogy szülőföldemet barbár népek tapossák. Xup… bajtárs… keresd elő a páncélomat, mert újra hadba vonulok! Az utolsó cseppig védeni fogom a hazámat- Xup önelégült mosollyal jelezte, hogy azonnal indul a páncélért. Gharamar pedig a messzeségbe nézett, és azon töprenget, vajon mi várhat rá. Annyi év után újra harcba vonult. De érezte, hogy ebből a hadjáratból, már nem fog visszatérni eme kis kunyhójába.
|
