Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/19282
|
2°°7-11-28
Egy történet
Egy gyertya pislákol halványan a sötétben,
Nem ragyog fénye ugyanúgy, mint régen.
Tüze percről percre gyengül, s hamarosan elalszik,
S vele együtt egy szenvedő szív is örökre megnyugszik.
Már csak pár pillanat s uralomra tör a sötétség,
Már csak másodpercek kérdése és véget ér a keserűség.
S ekkor a messzeségben szél támad csendesen,
Közeledik a távolból, közeledik szüntelen.
Beront a szobába, s a lánggal lágy keringőbe kezdenek,
Lassan ringatóznak, majd egymás ajkára egy utolsó csókot lehelnek.
Egymásba fonódnak, s a fény beleolvad a sötétségbe,
Ez a pillanat volt a fájó szív lüktetésének vége.
Ott fekszik a lány a hideg kövön,
Karcsú teste elnyúlik a jéghideg földön.
Ahogy ott fekszik, olyan mintha csak aludna,
Pedig a halál ringatja, szemei nem ragyognak többé soha.
Pedig valaha ez a szempár beragyogta az egész világot,
Az a tüzes tekintet csak úgy ontotta magából a boldogságot.
Olyan volt mint egy drágakő, mi vakítóan tündöklött szüntelen,
S most ragyogó fényén eluralkodott a sötét végtelen.
A lány kezében az utolsó levelét szorította,
Ám ezt a lány tűzvörös vére teljesen beborította.
Csupán ennyi volt a borítékra írva:
"A kékszemű fiúnak kit már nem feledek el soha".
Teltek a hosszú percek, a végtelen órák,
Mire a szüleinek feltűnt a csönd, s az ajtót rányitották.
Ott feküdt a lány, s jéghideg arca most már örökre rezzenéstelen,
Szülei nem hittek szemüknek, szüntelenül ordították: "Ez lehetetlen!"
Édesanyja keservesen könyörgött: "Kicsi kislányom szólalj meg!"
De a síri csöndet semmilyen hang sem törte meg.
A kislánya halálsápadt arcát simogatta,
Kezébe vette kis kezét, s sírva szorítgatta.
De nem volt már benne erő, kihűlt már teljesen,
Hisz a csuklóján a sebből a vér ömlött szüntelen.
A penge ott hevert a földön, mit a vér eláztatott,
Így lett vége a lánynak kit a kegyetlen sors hányattatott.
Az anyja rögtön tudta hogy kinek szólhat a levél,
Fel akarta bontani, el akarta olvasni, de nem volt olyan kevély.
Nem bírta hisz tudta gyermeke azt nem neki címezte,
S akármennyire fájt neki, de a levelet a fiúnak elküldte.
A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe,
Mikor a postás csengetett, s levelet hozott a részére.
A fiú a levelet kezébe vette,
A pillantását arra a bizonyos sorra vetette.
Kinyitotta a borítékot és elkezdte olvasni,
Rögtön felismerte az írást, nem tudná feledni.
"Drága Egyetlenem!
Kedves Édes Szerelmem!
Még mindig szeretlek, pedig már sok idő telt el a búcsúnk óta,
DE még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó pillantás amit rám vetettél,
Gyönyörű két szemed, mivel egyszer utoljára szemembe néztél.
Régen pillantásodban a szerelmünk ragyogott,
Ám dühöddel elpusztítottad, s szilánkokra hullott.
El akartam mondani neked, hogy amit tettem az nem ez én döntésem,
De te nem hagytad, hogy megmagyarázzam, hogy miért kellett ezt tennem.
Megfordultál, s távolodni kezdtél, nem fordultál vissza,
Pedig akkor talán mindent elmondtam volna,
Azt hogy mennyire nagyon szeretlek,
Ám te eltűntél s én sehol sem lellek.
Bárhová megyek, és bárhol járok,
Mindenhol egy emléket találok
Bár a helyedet más tölti be már,
Szívem egyre csak Téged vár.
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,
S hogy szívem elfelejt Téged végre.
De hallottam újra hangodat, láttalak s feléledt a múlt,
Hiába küzdöttem ellene az emléked lelkem mélyén minden feldúlt.
Menekülnék előled, de hova bújjak?
Mindig feltörnek a régi közös emlékeink, s nem kellenek újak.
S bár belül ordítok: "Elég! Vége! Állj!"
Nélkülük és nélküled nem tudnék élni már.
Hiszen te jelentesz mindent nekem, az életemet,
Odaadnám azért a lelkemet, szívemet, mindenemet,
Hogy messziről újra láthassalak, s érezzem illatod,
Hogy újra fülemben halljam hangod, egy mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg hogy nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem fáj a levegővétel, szinte kettészakadok.
Élnem kell, ezt súgja egyfolytában az agyam,
De a szívem érted ég, s én csak úgy megemésztődni hagyjam?
Nem akarok már nélküled élni, nélküled nem létezek,
Nem megy már semmi, minden fáj, nélküled nem élhetek.
Mindig bennem vagy, s minden üres pillanatban szívem rád gondol,
Zokog, hisz hiányzol neki, s hiányod fájdalma kegyetlenül marcangol.
Olyan a szívem, mint a vad elé vetett húscafat,
Melyet hiányod lassan. Kegyetlenül szétszaggat.
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen szemem hiába keres téged, sehol sem talál.
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
Hömpölygő lavinaként zúdul testemre a feledés.
Fájok, mint part, ha szárad, mint seb ha vérzik,
Komor bánat lep el engem ha a magány megérik.
Nincs már boldogság, szerelem és buja öröm,
Mindent mit veled éltem át már örökké magamban őrzöm.
Nélküled nem nyugszom, szüntelen álmatlanság él bennem,
Félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem.
Felemésztenek és gyilkolnak az utolsó elhangzott szavak,
Fájdalmamra csak ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy szakít szét ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
De most félek, hiszen elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékemet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit mindennél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, s eldobott feledni mégsem tudtam.
Ó Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged,
Hányszor mondták, értsem meg már sosem leszek többé véled.
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy "VÉGE",
Mintha minden álmom, s vele életem is véget érne.
Magamba nézek, s látom az elvérzett áldozatot, s most már a halállal küzdök,
Most minden olyan üres, s most már csupán bátorságot gyűjtök.
Nincs szakadt rongy, ami a testemet óvja ha félek,
Csak a halál csókját érezném már végre, ennyi mit remélek.
Le akarok lépni az útról mit már oly régóta járok,
Hisz szenvedő szívemnek megnyugvást nem találok.
Nincs ereje sebzett lelkemnek, hogy újra hazataláljon,
Széjjeltépi a kegyetlen fájdalom a messzi kietlen határon.
Haladnék én az élet útján, de térdre zuhanok, s annyira fáj,
Hogy minden egyes új nap megsebez, gyilkol engem, s a szívembe váj.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni,
Hát ég veled! De tudd a síron túl sem foglak feledni!
Mindig Téged szerettelek, Hű voltam hozzád minden percben,
S ez most már végleg így marad a messzi végtelenben.
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni.
Zárom soraimat, megpróbálom játszani, hogy erős vagyok még mindig,
A csodás emlékedet elviszem magammal egyenesen a sírig..."
Ekkor a lány befejezte a levelet,
Melyre búcsúképpen egy könnycseppet ejtett.
Lezárta a borítékot, s a kezében penge villant,
Hullottak a vércseppek a padlóra, ám arcán még egy utolsó mosoly csillant.
Képzeletben még utoljára látta a szerelmét,
Utoljára még szélesre tárta két szép kezét,
Éppen mikor az árnyat ölelni akarta,
Megremegett teste, tovább már nem bírta.
Összecsuklott térde, s a földre zuhant,
Utolsó mondata a széllel együtt messze suhant.
Tíz szó mi most már a széllel örök násztáncot jár:
"Tudd szeretőd mindörökké szeretni fog, s most már a Túlvilágon vár!"
Ekkor a fiú tovább már nem bírta,
Keserves könnypatak az arcát áztatta.
Térdre rogyott, s csak zokogott szakadatlanul,
Ekkor lágy, édes szellő támadt váratlanul.
Simogatta a fiú arcát, akár egy puha érintés,
Olyan mintha a lány lett volna, lehetetlen képzelgés.
Végigsimította a srác könnyáztatta arcát,
Hűsen kényeztette két vérpiros ajkát.
A szellők, mint rakoncátlan lánykaujjak,
A fiú barna hajába lágyan beletúrtak.
Ekkor behunyta szemét, s egy álomba lépett,
Felelevenített maga előtt egy réges-régi képet.
A lány állott előtte, kit egykoron hevesen csókolt,
Kinek tiszta, hű, szerelmes szívből bókolt.
A lány nem szólt semmit, csak némán nézett,
Arcán az a feledhetetlen pajkos mosoly fénylett.
Szemében a régi tűz izzón ragyogott,
A fiú szívében újra az elmúlt szerelem lángja lobogott.
A fiú közeledett, a lányhoz lépett,
Épp mikor meg akarta érinteni a gyönyörűséget,
Amint kezét nyújtotta, hogy újra megsimogassa a lányka orcáját,
Elrepült a szél, s elvitte magával az árny mesebeli alakját.
Felriadt a fiú, kinyitotta két kék szemét,
Kereste, kutatta mindenhol elrabolt képzeletét.
Bánatos szeméből újra könny csordult ki,
Egy édes hang hívta őt messziről, így rémlett neki.
Leszállt az éj, elcsendesült minden s Ő elhagyta otthonát,
A temető felé csalogatta egy hang, a sír felé vezette két lábát.
Bent a sorok közt hevesen zakatolt szíve,
Borús tekintete szüntelen a zugsorokat leste.
Az éj leple alatta temető csendjét sírás töri meg,
Valaki egy fejfa előtt keservesen remeg.
A gyászos sötétben valaki halkan zokog,
Siratja a kislányt ki már régen halott.
Megzörrennek a fák megint a temetőbe,
Ismét szél támad, s szól szomorúan, remegve:
"Ne sírj, kérlek drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Nem fáj már semmi, végre megnyugodtam,
De tudd kérlek hogy Te voltál kit imádtam!
Imádtalak, szerettelek jobban minden másnál,
Te ragyogtál a szívemben, s veled bátrabb voltam a Halálnál.
Nem is ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Hűs mérge átjárta testem minden zugát,
Ám még az sem tudta kitörölni belőlem lényed csodás báját.
Bennem élsz most már örökre, s én is veled maradok,
Védeni foglak mindörökké, én leszek az Őrangyalod.
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is, és mindörökké imádlak..."
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
Ekkor a mélyből egy hang szűrődött ki,
Monoton mondataiból egy szó hallatszott ki: "Szeretlek!"
A fiú ekkor halkan, érthetetlenül csak ennyit mondott: "Soha nem feledlek..."
JOBB ADNI, MINT KAPNI
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük, aki az ablak melletti ágyban feküdt minden nap felült egy órácskára.
A másik beteg egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak fekvő beteg elmesélte, hogy az ablakból egy kellemes, tavacskával díszített parkra látni. Vadkacsák és hattyúk úszkálnak a tavon, és gyerekek játszanak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögélnek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben örökre elaludt . Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az ember vak volt, nem láthatta a falat sem...
- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.
Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges
Értékes vagy! by: Max Lucado
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára.
Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak...
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
,,Én is ilyen akarok lenni! - gondolta Pancsinelló.- Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
,,Ó nem nagy ügy! - válaszólta Lúcia. - Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit."
,,Élit?"
,,Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében."
,,De miért?"
,,Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
,,Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. ,,Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett éllnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét.
,,Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erős hang. Pancsinelló megállt.
,,Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!" Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
,,Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó.
"Persze, hogy tudom! Én alkottalak!"
Éli lehajolt, felemelte és maga melléültette a padra.
,,Hm... - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. - Úgy látom gyűjtöttél néhány rossz pontot!"
,,Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"
,,Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók."
,,Tényleg?"
,,Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!"
Pancsinelló felnevetett.
,,Én, értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?"
Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: ,,Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem."
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
,,Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli.
,,Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák" - mondta Pancsinelló.
,,Tudom. Mesélt rólad."
,,Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: ,,Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
,,Micsoda?"
,,A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jóbban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?"
,,Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. ,,Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."
Éli letette Pancsinellót a földre.
,,Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!"
Pancsinelló nem állt meg, de magába ezt gondolta: ,,Azt hiszem, komolyan mondja!"
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
|
