Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/101084
|
2008-03-11
Hát ennyit az életről. Próbálok, remélek, de ezekkel mit sem érek. Mikor elérnék a jéghegy csúcsára, akkor omlik le az egész. Senki sem érti mi van velem, senki se próbál mellémállni, így mi értelme bármit csinálni. Beszélni nem tudok már senkivel, de itthon se merek senkivel. Barátok? Ugyan, csak egy szó a sok közül. Akire mondhatnám hogy az, adandó alkalommal tőrt szúrna belém, csak hogy neki legyen jobb. Sosem volt barátom. Csak egyszerű emberek vettek körül, akik találtak valakit, akibe ha rossz kedvük van, bele lehet rúgni. Ez voltam én, és most is ez vagyok. Az aljasság lábtörlője. Próbálok tenni ellene, próbálok segítséget kérni, de mindhiába. Megpróbálok önerőből túllépni rajta, másnap újult erővel felkelni, de valami mindíg visszaránt. Egyedül nem megy. Hányszor mondtam magamnak: Úr isten ez nem én vagyok, hát mért hagyom magam? A másik pillanatban pedig rá kellett jönnöm, csak egy csepp vagyok a tengerben. Ha vihar támad, ugyan úgy hullok fel, s alá a többi vízcseppel együtt, kiszakadni lehetetlen. Négy évvel ezelőtt bíztam benne hogy változni fog, az első percekben láttam valami kis reménysugarat, ám egy idő után ugyan az a sötét lepel burkolt be mindent, mint azelőtt. Semmi sem változott. Az új emberek nem a barátot látták bennem, hanem a céltáblát. Sokaknak ez hihetetlen volt ami velem történt, de csak az értheti meg, aki benne van. Ha megpróbáltam elmondani mi bánt, az emberek félvállról odamondogattak valamit, persze h nem érdekelte őket h mi van velem, végül is a mai világban a túlélés a cél, ha valaki gyenge, az elesik, és senki sem fog érte sajnálatot érezni. Ha valaki esetleg ennek halvány szikráját mutatná, az is inkább csatlakozik a tömeghez, nehogy kinézzék onnan mert esetleg segíteni akarna a másiknak. Azt hiszem rossz világba születtem, és rossz embernek. Nekem is ilyennek kéne lennem, aki nem törődik senkivel, csak saját magával. Lehet h ha önző lennék, és nem lennének érzelmeim, sokkal könnyebb lenne minden. Csak sajnos érzek. Nem csak azt ami nekem fáj, azt is ami másnak. Ha netán segíteni akarok a szenvedőnek, ellenségesen támad rám. Ezért legyek együttérző? Ezért próbáljak meg segteni? Ezért. Nem tudom megállni ennek ellenére. Ha csak a fájdalmat érdemlem, akkor el kell viselnem, de akkor is segítő jobbot nyújtok ha látom hogy kell. Ez a világ. Az emberek a rosszat követik, társaikat lenézik. Mindez mire jó, nem tudom. Önsajnáltatás ez? Nem. Nem azzal a céllal írom, hogy valaki megsajnáljon, azért írom, mert nem tudom magamban tartani, és nem tudom senkinek sem elmondani mi bánt. Egyetlen dologban bíztam az életben: a szerelemben. Az lett volna az, ami színesebbé tudta volna tenni az eddigi sivár életem, de nem tette. Olyan dolgokat éreztem, amiből ugy gondoltam végre én is megtalálom a boldogságot. Nem így lett. Szép pillanatok után szenvedés jött. Számomra érthetetlen történések után szinte minden végetért, mielőtt elkezdődhetett volna. A szerelem sem nyújt menedéket. Kitaszítottnak érzem magam. A család sem olyan mint régen. Apró hiba, és mintha főbenjáró bűnt követnék el. Megpróbálom megvédeni az igazamat? Felesleges. Vagy lenyelem ami bánt, vagy ha kimondom, akkor vállaljam a következményeket. Belefáradtam már a folyamatos ellenállásba. Hagyom magam, úgysem sikerül. Ha ennyi időn keresztül nem ment, ezután sem fog. Lelkem meggyötört, fájdalommal teli. Nem tud ezen senki sem enyhíteni. Várjam a halált ölbe tett kézzel? Vagy siettessem önkezemmel? Nem. Ha jön, nem ellenkezem, de magamtól meg nem teszem. Túl egyszerű lenne. Elbújni a gondok elől. Nem hátrálok meg. Ha szenvednem kell, hát legyen. Ha valaki segítséget ajánl, nem utasítom vissza, ha nem, úgy is jó. Mindegy már. Álmaim már nem teljesülhetnek, amit álmodok, az is ellenem lesz. Akit szerettem, az is ellenem vall, de nem hibáztatom, elfogadom. Nem fogok állítólagos mentségeket keresni, vagy valamit is megmagyarázni. Párszor még élek vele, hátha sikerül, de ha nem, nem erőltetem. Jobban szeretnék neki boldogságot, minthogy ellenkezzek vele. Ha el kell viselnem a szenvedést, ha le kell nyelnem a hazugságot, azért, hogy neki jobb legyen, ám legyen. Ha különválnak útjaink, akkor is olyan életet kívánok neki, amiben boldog. Ha már az én életemnek vége, az övé legyen olyan, amilyet magamnak álmodtam.
|
