Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/107636
|
Vadászok VI.
A vasrács hatalmas dörrenéssel tárult ki, majd úgy meglöktek, hogy cseppet sem nőiesen elterültem a padlón. Az iménti ágyúdörej jellegű hang megismétlődött (többször is), majd elhalt. A börtön jellegű, teremnek nem nevezhető objektumban csend lett. Felemeltem a fejem, majd letöröltem a vért a homlokomról, melyet az esés közben sértettem fel.
- Mindenki rendben van? - kérdeztem.
- Csaba még mindig eszméletlen, de ettől eltekintve igen. - hangzott a felelet Ákos szájából. Körbenéztem. Kicsi cellákban ültünk, amik ránézésre nem embereknek, hanem (mondjuk) nagyobb testű kutyáknak készültek. Mi igen szűken voltunk ezekben az apró ketrecekben.
- Oké, semmi pánik... - győzködtem fennhangon magamat. - Mindjárt kitalálunk valamit...
De az isteni szikra csak nem akart megérkezni.
- Reménytelen. - Kolosnak még a hangja is remegett a félelemtől. Nyilván azért, amit fönnt látott. Az Állatkísérletek Osztályának ablakán, ami mellett elcibáltak minket.
- Oké, haver, fogd vissza a szárnyaló optimizmusodat. - dörrent rá szerencsétlen fiúra Ákos. Ő simán legyőzte a kába rémületet. -Ha ennél építőbb megjegyzésre neked nem futja, akkor inkább hallgass! - igyekezett a félreértések elkerülése végett még tisztábban kifejezni magát.
- Nyugi... - nagyon erőteljen törtem a fejem, hogy innen hogy szabadulhatnánk ki, de semmi épkézláb ötletem nem volt. Majd hirtelen felötlött bennem egy eddig elfolytott kérdés:
- Hogy a fenébe kerültetek a sulim elé, közvetlenül azután, hogy Csongort behajították az ablakon? - sikerült roppant udvariasan elintézni ezt is. Remek.
- Egyszerű. - vágott bele a válaszadásba Zalán. - Most, nemrég találtuk meg az egyik nappalosunkat a könyvtárban.
- Mi ezen a meglepő? - érdeklődtem nem túl barátságosan. Köztudomású, hogy a nappalosok (legalábbis jelentős része) egy nagyon stréber bagázs. - És ez mégis hogy jön ide???
- Nem kell azonnal kiabálni. - visszakozott sértődötten Zalán.
- Asszem, ez nem a legalkalmasabb idő sem a bájcsevegésre, sem a sértődésre. - vágtam rá egy kicsit undok módon. Zalán folytatta:
- Igazad van, nem ez volt a meglepő. Gergőnek és nekem a zárolt részben volt dolgunk és engedélyünk is volt hozzá. Ott találtuk a nappalos lányt, megkötözve.
- A könyvtárban kapták el? - kérdeztem hitetlenkedve. Zalán helyett Gergő folytatta a mesélést:
- Miután kiszabadítottuk, elmondta, hogy tanúja volt annak, ahogy Csongor idegennekkel párbajozik, ám nem volt ideje segíteni, a fiú már eszméletlen volt, mire ő odaért. (-Jó szöveg - szúrtam közbe), Így inkább elrejtőzött, és kihallgatta, mit beszélnek a támadók. Elmesélte, hogy ez két napja történt, (azóta volt ő megkötözve a zárolt részben) és hogy mára tervezik, hogy a fiút felhasználva tőrbe csalnak téged. Mi elrohantunk ide, hogy segítsünk neked, s közben összeszedtünk annyi Vadászt, amennyit csak tudtunk. Nem akartunk akkora felhajtást, azt reméltük, csendben elintézzük a dolgot, de elkéstünk. Mérlegeltünk, és kettőtök élete fontosabbnak bizonyult, mint a titoktartás (bár ezzel a Vezető nem értene eggyet), s harba bonyolódtunk. A többit tudod. - fejezte be.
- Köszönöm... - suttogtam. Miután elhalkult a hangom, ismét csönd borult ránk. Mind azon gondolkodtunk, hogy most mit tehetnénk. Ám ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és egy fiatalember lépett be. Attila halkan felnyögött a rémülettől, Kolos pedig minden eddigénél jobban kezdett remegni. Igyekeztünk ketreceink leghátsó sarkába húzódni. A félelem szabályosan tapintható volt. A férfit ez meglepte, de nem bizonytalanította el. A legelső ketrec elé lépett, amelyikben Ákos üldögélt. Az egyetlen volt közülünk, akin legalább nem látszott, hogy fél. Szenvtelenül nyújtozkodott, majd könnyedén felállt, és rezzenéstelenül a férfi szemébe nézett.
- Mit akar? - kérdezte egyszerűen.
- Én csak... Én csak látni akartam magukat, hogy megkérdezzem, tényleg igaz-e, amit a rendőrök meséltek. Mármint az erejükről. - a férfi bizonytalansága meglepte Ákost.
- Komolyan gondolja, hogy beismerjük? - kérdezte, őszinte döbbenettel tisztelegve a férfi naivságának.
- Én csak... - kezdte volna a védekezést a férfi, de ekkor egy hang, kegyetlen, és hideg, besűvített kintről.
- Mégis, mire vársz még, Krisztián? - a férfi összerezent, majd az ajtó irányába fordult. A beömlő fényben tisztán láthattuk az arcát, s ekkor kiderült, hogy nem is öreg. Alig lehetett tizenkilenc éves...
- Hozom már, hozom... - dadogta rémültem, majd Ákoshoz fordult. - Lenne olyan szíves, és velem jönne? - kérdezte udvariasan (amivel szabályosan letaglózott minket), mialatt a kulccsal matatott a zárban. Ákos rám nézett:
- Ne aggódjatok értem. - kérte halkan, bár ő is tudta, hogy fölöslegesen. - Nem hagylak itt titeket! - tette hozzá mosolyogva, majd a fiúhoz fordult:
- Monnd csak, mit tennének veled ezek az emberek, ha megszöknék? - kérdezte nyíltan. A fiú erre csak egy rémült pillantással felelt. - Oké, értem. - reagálta le Ákos a választ egy vállrándítással. - Akkor, asszem, várok még vele egy kicsit. - tette hozzá (ismét) vigyorogva, nem mintha a mázsás bilinccsel a kezén bármilyen esélye is lett volna kijutnia innen. Rémülten néztem utána. Kimentek, a fiú a bilincscsattnál fogta Ákost, s miután kiléptek, nem csukta be rendesen az ajtót. Az apró résen beszűrődött némi fény és a hangok.
- Szóval te vagy az egyik "idegen"? - a jéghideg hang ezt a szót úgy mondta ki, mintha valami csúnya betegség neve lenne.
- Már miért lennék én idegen? - kérdezte merészen Ákos, mire felszisszentem. Tompa puffanás, egy ököl húsba csapásának hangja hallatszott, amit egy halk nyögés követett.
- Én nem szórakoznék a helyedben. - mondta a tökéletesen higgadt hang. Olyan erővel szorítottam a vasrácsot, hogy elfehéredtek az ujjaim. Valamit gyorsan ki kell találnom. Nem Ákosban kételkedtem, tudtam, hogy ő sohase árulna el minket, sem pedig a kontinenseket átívelő szervezetet. Magamban nem bíztam. Hallottam, ahogy a hang egyre több kérdést tesz fel Ákosnak, de a fiú eddig kitartóan beszélt mellé.
- Nézd. - váltott hangnemet a kérdező. - Engem nem érdekel, hogy mi történik veletek. Közöm nincs hozzátok, s itt ti nem vagytok emberek. Csak kutyák, akiken kísérletezünk. Senki sem fog titeket keresni... Úgyhogy a helyedban háromszor is meggondolnék egy-egy választ.
Ákos halk nevetéssel (amire nem tudom, hogy volt képes) nyugtázta a fenyegetést, mire ezúttal egy egyértelműen csontos területet érő űtés zaja hallatszott, s még valami más is. Egy reccsenés, majd ismét egy puffanás, de most másmilyen. Eltörték a lábát, és elesett. Kolos eddig bírta idegekkel:
- Ne!! - üvöltötte. - Elég legyen! Ne bántsák többet!!! - hangjára mozgolódni kezdett a még mindig kiütött Csaba:
- Hol vagyok? - kérdezte, s én a mellette lévő Attilára hagytam, hogy elmagyarázza neki a helyzetet. A fiú elöször meglepett, majd rémült, végül elszörnyedt arcot vágott, ahogy a történet egyre több részletét hallotta meg. Bár Attila nagyon röviden magyarázott. Kolos közben tovább kiabált.
- Hallgass! - szóltam rá keményen. - Inkább azon törd a fejed, hogy hogy segítsünk neki.
Kolos nagy nehezen elhallgatott. Újabb ütések hangjai, majd halk nyöszörgés. Mint egy rémálom. Éreztem, ahogy rám telepszik, nem tudtam gondolkodni tőle.
- Gyerünk...- biztattam magam, de hiába. Ismételt ütések hangjai. Vidám nevetés. Várjunk csak... Ez nem stimmel. Ez a hang...
A következő pillanatban teljes erőből kivágta valaki az ajtót, beömlött rajta a fény. Ott állt életnagyságban a... A Vezető.
Nem hittem a szememnek.
- Hogy a francba kerülsz ide? - tátogtam.
- Jöttem segíteni a kedvenceimnek. - mögötte újabb alakok tüntek fel. Bence, Dani, Buda, Dávid, Bátor... A többi éjszakás.
- Hogy kerültök ide? - kérdeztem, szinte csuklottam a döbbenettől. Miközben kinyitotta a ketreceket, s a szerzett kulccsal loldotta a bilincseket, a Vezetőm válaszolt:
- Csongor hívott minket, ő mondta, hogy hallotta, hová visznek titeket, és azonnal szólt, hogy jöjjünk ide. - kitámogatott a cellámból.
- Ákos hogy van? - kérdeztem azonnal.
- Semmi bajom. - felelte az említett, Buda karján támaszkodva, a törött lába fura szögben állt. Az arca egy merő vér volt, ahol nem, ott pedig zöld szinű a fájdalom kínjától.
- Kórházba visszük. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően a Vezető. Miközben kifele mentünk, még mindig nem tudtam elhinni azt, ami történt. A szobában, ahol faggaták Ákost, két hatalmas fa-alkotmány állt. Bátor és Dani Föld jegyűek voltak, és sikeresen bezártak három embert az általuk a semmiből növesztett virágzó faketrecbe. Ezek után nyilván valamelyik Levegő jegyű (Buda vagy Dávid) egy erősebb tájfunnal a fenn említett építmény oldalához vágta őket. Most liszteszsák módjára, eszméletlenül gubbasztottak a különös börtönükben. Több helyütt elszenesedett bútordarabok emlékeztettek Bence tombolására. Miután kiértünk, a vezető hozzám fordult, miközben a többiek egymást támogatva megindultak a kórház irányába.
- Ugye, tudod, ez mit jelent? - kérdezte, de úgy, hogy csak én halljam. - Mostmár nem csak a Szövetség tagjai, hanem az emberek is vadászni fognak rátok... Ránk...
U.I.: folyt. köv. (egyszer valamikor)
|
