Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/107636
|
Vadászok IX.
Tehetetlenségemben egy hatalmasat rúgtam a mozdulatlan kőtömbe, nem mintha nagy reményeket fűztem volna a módszerhez, és aminek pusztán csak annyi eredménye lett, hogy legalább három lábujjam eltörött. De az óriás kő továbbra is némán magasodott fölém, fenyegetően parázslott a lemenő nap fényében. Ez volt az itt elveszetegetett ötödik napnyugta. A portál megnyitása nehezebbnek bizonyult, mint azt bármelyikünk képzelte volna, így lelkesedésünk kezdett alábbhagyni. Nagyjából minden szóba jöhető ötletet kipróbáltunk már, mind a sajátjainkat, mind pedig a londoni Vadászokét, akiknek a szállásért és ételért cserébe éjjelente segítettünk járőrőzni. Kimerültek voltunk, és reményvesztettek, dühösek saját sikertelenségünkre.
- Ideje hazamenni... Akkor még tudunk pár órát a könyvtárban tölteni. - javasolta a még mindig erősen sántító Ákos. Ő nem járt velünk éjjelente, helyette azt az időt is igyekezett felhasználni, s a második otthonává előlépett könyvtárban tölteni. Információkat kerestünk a Stone Henge-ről, bármilyet, ami esetleg segíthetett. Egyetértően felsóhajtottam, és ott hagytam az általam már rég meggyűlölt kőkört. Hazaindultunk, menet közben némán, mind épkézláb ötletek után kutattunk agyunk eldugott, hátsó zugában, de már három napja hiába... Sötétedésre értünk haza, ez pedig tovább fokozta egyébként sem elhanyagolható ingerültségi szintünket, hisz így nincs idő ma már kutakodni...
- Semmi baj, - vigasztalt Ákos. - Csongor meg én keresgélünk helyetettek is. - Csongornak is elég súlyos fájdalmai voltak, de nem volt hajlandó orvoshoz menni velük, segíteni így őt sem engedték éjjelenként vendéglátóink.
Egyetértően bólintottam erre az ötletre is. Ma már csak ilyen napom... Annyira elegem volt az egészből, hogy mindenre csak rábólintottam, még vitázni se volt kedvem. Aznap éjjel is a szokásos ütemben telt, vadászgattuk a londoni utcákon sétáló gazembereket, tolvajokat, rablókat, állatkínzókat, segítettünk eltévedt túristákon, szegény gyerekeken, hajléktalanokon. Ám amikor hazaértünk, ott meglepetés fogadott bennünket.
- Kitaláltuk! - ujjongott Csongor, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy már megint az agyára ment a könyvtár. Lövésem sem volt ugyanis, miről beszél.
- Nézd, fáradt vagyok, hosszú éjjelem volt, és még hosszabb napom lesz, úgyhogy most hagyjál békén. - közöltem vele, s ez volt a per pillanat belém kódólt udvariasság tetőfoka.
- Hát nem érted? - úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. - Rájöttünk, hogy hogy nyílik a portál. - asszem, legalább három percbe került, amíg leesett, hogy mit magyaráz.
- Úgy érted, tudjátok, hogy nyílik? - kérdeztem lassan, tagoltan, hogy menet közben megemésszem, miről is szól az általam feltett kérdés.
- Végre felfogtad... - kezdte volna, de ebben a szent pillanatban tudatosult bennem, milyen információt próbál a holt fáradt agyamba erőltetni, s sikítva ugrottam a nyakába. - Zseni vagy!!!! - kiabáltam.
- Hé, azért nem egyedül jött rá! - bosszankodott Ákos, mire őt is megöleltem, de erre meg zavarba jött.
- Ennyire ne örülj! - figyelmeztetett örök optimista Csongor barátom. - A kinyitás nehezebb lesz, mint hiszed.
- Oké, akkor magyarázd el! - kértem.
- Rendben, de csak egyszer mondom el, úgyhogy figyelj! - kezdte, mire gondolatban tudatosítottam magamban, hogy nem lesz egyszerű menet felfogni azt, amiről beszélni fog. Az ő "egyszerű magyarázatától" még egy tudósnak is ketté állna a füle. - Tehát, a portál...
|
