Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/107636
|
Vadászok VIII.
Sóhajtva indultam el másnap reggel az iskola irányába. Kemény nap lesz... Tegnap is egész este csörgött a telefon, de nem vettem fel egyszer sem. A délelőtti csata lebukásának mérgét még nem ittam meg.... Azért kiváncsi vagyok, mégis hogy fognak reagálni. A szívem hevesen vert, ahogy leszállva a villamosról, szembenéztem az iskola épületével. Hugom értetlenül nézte, ahogy megtorpanok, én pedig, hogy elleplezzem a mozdulatot, lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet.
- Nézd, mennyien vannak már itt az osztályodból! - kiáltott fel meglepetten. - Ma nulladik órád volt?
Rémülten néztem fel, s valóban, mindenki az ablakoknál állt, és engem figyelt.
- Nem tudok bemenni... - nyögtem halkan.
- Mondtál valamit? - nézett rám a hugom, akit szemlátomást még mindig az én esetleges késésem problémája foglalkoztatott.
- Semmit... - ráztam a fejem, miközben azon gondolkodtam, hogy pusztán az izgalomtól, a rettegéstől, kipakolhatja-e egy ember még az előző napi vacsoráját is...
Beléptem az épületbe... A néma csend körülölelt, de minden volt, csak megnyugtató nem, és én tudtam, hogy ez most nehéz lesz... Végül rávettem remegő kezem arra, hogy engedlmeskedjen nekem, és kinyitottam az ajtót, majd, miután kis híjján elrohantam, bementem. A csönd csak sűrűsödött, és én szembe néztem az elkerülhetetlennel, a barátaim bizalmatlanságtól fűtött arcával, avval, hogy ez a beszélgetés most kegyetlen lesz. Ekkor azonban váratlan dolog történt: egy kéz nehezedett a hátamra. Megfordultam, majd megleptten felkiáltottam. Attila volt.
- Te meg hogy kerülsz ide? - bukott ki belölem.
- Gondoltam szólók, hogy a Vezető a mai napra szerzett jegyeket, annyit, amennyi kell, Angliába, a gép három óra múlva indul. - hadarta a híreket.
Nincs szó, ami leírja megkönnyebbülésemet, hogy elhalaszthatom ezt a beszélgetést... Úgy rongyoltam ki az épületből, mintha kergetnének, Attila utánam. Hallottam, hogy a nevemet kiáltják, de nincs az az égi hatalom, ami megfordulásra kényszeríthetett volna. Kint Attiláhz fordultam.
- Sietek. - biccentettem felé, majd a villamos irányába szaladtam.
- Hé! - kiabált utánam. - Állj már meg, te idióta!
Megálltam, visszafordultam felé, és már épp üvölteni kezdetem volna neki, amikor észrevettem, hogy egy hátizsákot tart a kezében. Az enyémet. Csodálkozva néztem rá.
- Futás! - kiáltott rám, majd beszállt az egyik ott parkoló autóba, ahonnan Kolos, Zalán és Dávid vigyorogtak ki rám.
- Gyerünk! - sürgettek. - Elkésünk!
Úgy döntöttem, kérdéseimet későbbre hagyom, és bevágódtam az autóba. A tarkómat perzselte minket figyelő osztálytársaim tekintete.
Úgy száguldottunk Ferihegy felé, hogy ha a rendőrők, akarnak, se tudnak lefényképezni gyorshajtásért, mert elmosódna a rendszámtábla a képen. Menetközben sikerült mindent megvitatnunk: hogy hogy kerülnek ide, kinek az ötlete volt ez a nagy sietség, hogy Attila milyen ruhákat dobált be a táskába valamint hogy úgysem kerülöm el a nagy beszélgetést...
- Az nem igazán értem, hogy hogy gyógyultak meg Ákosék ilyen gyorsan... - töprengtem végül hangosan.
- Nem gyógyultak meg. - felete halkan Dávid. Rémülten néztem feléjük.
- Akkor ők nem jönnek velünk? - kérdeztem csalódottan.
- Komolyan gondolod, hogy ki tudnának hagyni egy ilyen kalandot? - felelt a kérdésre kérdéssel Kolos.
- Akkor hogy jönnek? - kérdeztem értetlenül. Kolos átmenetileg egy éles kanyar következtében harcképtelenné válva vakargatta le magát az előtte ülő Attila fejtámlájáról, így a válasz Zalán adta meg:
- Ákos mankóval van, Csongor pedig állítása szerint jól van, így az orvosok nem tarthatták bennt.
- Ákos mankóval akar jönni? - kérdeztem döbbenten.
- A Vezető se örült neki, de kénytelen volt elengedni, úgyanis tudta, hogy Ákost nem érdekli a tiltás, mindenképp utánunk jön, ha kell a repülő csomagterébe szökik, ahol tudtunk szerint minusz fokok vannak, így elengedése minősült az egészségesebb megoldásnak. - magyarázta a fiú a dolgokat,egyetlen levegővétellel szokása szerint az ujjával hadonászva közben.
- Idióta... - szűrtem a fogaim között, de még mielőtt ennél színvonalasabb jelzőket találhattam volna ki, Buda, a sofőr felkiáltott:
- Vigyázz! Fékezek! - mindenki rohamszerűen keresett magának kapaszkodót, de egyikünk se bizonyult elég gyorsnak. Ennek eredményeképpen a végső kanyart csikorgó fékkel bevett autóban teljes lett a káosz: én Dávidon feküdtem keresztben, Zalán pedig lefejelte a térdemet. Miután sikerült kibogoznunk magunkat, és Attila is lefejtette saját matrica-jellegűvé laposodott fejét a szélvédőről, mind kieszközöltük magunkat az ajtóból. Csak ezek után akartam volna elővenni Budát a vezetési stílusáért, de ekkor meg az kettes terminál felől felzengett a beszállást sürgető női géphang, így tehát pusztán odamorogtam az előttem sántikáló Zalán fülébe:
- Szólj, hogy soha többet ne üljek be, ha Buda vezet!
Az említett visszafordult, majd fültől fülig elvigyorodott:
- Hallottam ám! És persze ezt tőled bóknak veszem. - hiába, reménytelen természete volt. Soha nem lehetett vérig sérteni, és néha ez bizonyult a lehető legrosszabb tulajdonságának. Beszaladtunk a hatalmas várócsarnokba, ahol már mindenki ott volt. Nevetve köszöntöttem a többieket, mintha nyaralni mennénk.
- Ti is angol-verseny győztesek vagytok? - kérdeztem vigyorogva. Ezen az ürügyön lettünk ugyanis elkérve otthon, ezt a mesét ismerik a szüleink. Ők lelkesen válaszoltak, s mind izgatottan vártuk, hogy kis kirándulásunk megkezdődjön. A Vezető ekkor úgy döntött, hogy mégegyszer gyorsan tisztáz mindent.
- Ha leszálltatok, Londonban a reptéren a helyi vadászok feje fog titeket várni, ő ad nektek szállást, és élelmet, amíg a Stone Henge körül tevékenykedtek. Ha sikerül megnyitni a portált, ő ad nektek útravaló dolgokat, hálószákokat, sátrakat, kaját. Ha elakadtok, tőle kérhettek tanácsot. Nagyon fontos, hogy soha, semmilyen körülmények között ne telefonálljatok, azt megfigyelhetik. Az Intézeteseket pedig bízzátok rám, már kiadták ellenetek a körözési papírokat, így nem is baj, ha felszívódtok, amíg elül a vihar. Csongor, Ákos, ti különösen vigyázzatok magatokra, te pedig - fordult hozzám - gyere vissza élve. - megköszönni se volt időm a tomboló optimizmusát, amikor folytatta - A pénz Bencénél és Dománál van, bánjatok vele óvatosan, nincs valami nagy keret! - Ekkor zúgott fel az utolsó beszállókat sürgető figyelmeztetés, és mi elszaladtunk a beszállók irányában. Éreztem, hogy a Vezető még sokáig nézett utánunk, de mi nem törődtünk vele. Izgatottak voltunk, és vidámak, hiszen utazni készülünk, éetünk legnagyobb s egyben leghalálosabb kalandja állt előttünk, de ez sem érdekelt minket. A gép hamarosan felszállt, és a felhős idő miatt gyorsan elnyelte Budapestet az alacsonyan úszó vattatömeg...
|
