Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/163248
|
Éljenek a gumikacsák!
Hol is kezdjem?
Elkezdem…el kell valahogy…nehéz…
Szívem megdobbant! Egy olyan igazán nagyot…amikor kell…és kész…tudod, hogy kell…nincs mese meg kell szerezni, de nehéz…messze távoli világban él Ő! Nagyon fenséges, kisugárzása olyan, mint egy gyémántnak egy barlang mélyére zárva…a felszín nagyon gyötört, és valótlanul túlhajszolt, egyszóval színház…nem őszinte…Meg akarom ismerni legbelül…a rétegek amik elfedik nem kellenek…nem számít semmi, csak hogy egy percre a kezemben tarthassam szívét, érezzem ahogy megdobban, csak egy pillanat kell, amikor elkaphatom a tekintetét egy picikét…meg akarom érinteni a lelkét…nem akarok megfelelni neki, nem akarom, hogy egy képet, egy előadást, egy darabot lásson…rossz rendező lennék…azt akarom, hogy Ő engem lásson…ne kívülről, hanem egy percre belülről, az igazi Ént aki vagyok:
Az Érzelmest, a Vágyakozót, a Szerelmest, a Lágyat, a Bánatost, Az Őszintét. Akarom, hogy megismerje azt amikor őszintén mondom ki, hogy finoman csókot lehelj vállamra, mikor megpróbálsz megölni…csókolj vadul, mikor csak lelkemet akarod, légy ellentétes, mikor elvárnám, hogy racionális légy…vigyázz rám, mikor kívül tombolok, mert akkor a lelkem fulladozik, nem kap levegőt…haldoklik…ments meg egy kicsit…
Ő…csak ő jár az eszemben…nem szabad rajzolnom sem, mert aki ismeri Őt az felismeri rajzaimon…akaratlanul rajzolom őt…egy napocskába, egy haldokló állatba, mindenhová becsempészem arcát…álmaimba is beleférkőzött…úgy alszom el és úgy kelek, hogy de jó lenne ha itt lenne…semmi más, csak átölelne azokkal a karjaival, melyek között érzi az ember, hogy biztonságban van…
Én talán beleszerettem…mikor megölelt csak egy dolgot éreztem…hogy biztonságban vagyok, és semmi nem érdekelt…olyan volt, mint egy csúszós sziklán állni egy szakadék szélén…de amíg ölelt teljes biztonságban, biztos lábakkal szökellni a sikamlós talajon…mintha nem eshetnénk le…mintha nem kellene attól félni, hogy bárminek (akár életünknek) vége lesz…aztán elengedni még nem engedett el, nehogy leessek a szakadékba…csak gyengéd puszikat lehelt nyakamra…maga volt a Végzet…nem akartam többé mást…és én balga butus leány szépen eltoltam magamtól, mert féltem ha túl közel engedem egyszer lelökhet a szakadékba, ha nem most, akkor máskor…és igen, bevallom féltem a csalódástól, féltem, hogy egyszercsak már nem akar többé vigyázni rám!
Buta lehetek tán? Nem engedek be egy érzést az életembe, mert félek egy nap majd elveszíthetem…amúgy sem vagyok biztos benne, hogy ezt az érzést Ő oda akarja-e adni nekem? Vagy tán csak mámoros játék az egész? Vagy színház megfelelő rendezésben? Vagy csak teátrális „gyere az ágyamba” játék az egész?
Nem tudom, csak azt, hogy akarom, hogy még egyszer álljunk azokon a csúszós köveken, a szakadék szélén egymást szorítva, ölelve…akarom még egyszer a Biztonságot, a Férfit…utána zuhanhatunk, ha úgy akarja, de még kell egy pillanat…utána ha szárnyunk megolvad a napsugárban majd elhisszük, hogy vége, ennyi járt nekünk…és szépen leesünk, elnyel minket is a Semmi, mint az összes angyalt…hisz tudom Ő is egy angyal és Én is…egyszer tán lesz merszem mindezt elmondani neki is, de addig csak a képzeletem szárnyal biztonságos ölelés nélküli szárnyakon…
|
